Nagyon vártuk már, hogy megérkezzünk Japánba. Egyáltalán nem félünk és nem is féltünk attól, hogy bármiféle gondot jelentene a korábban itt történt katasztrófa. Mi csak itt akartunk lenni és megpróbálni valamilyen módon segíteni a japánoknak. A mi módunkon.
Ez volt az elsődleges és a legfontosabb dolog, amire gondoltunk az indulásunk előtt.
Az, hogy Sebastian itt nyerheti meg a második világbajnokságát és itt állíthat fel újabb rekordot, ha mondhatom ezt, csak másodlagos volt.
Nem jó az, ha az ember beleéli magát valamibe. Semmi értelme sincs annak, hogy előre eldöntöd mire költöd a lottó nyereményt, pedig még meg sem nyerted a fődíjat.

- Elmondhatatlanul jó érzés itt lenni, körbe nézni. – mondta miközben mélyet szippantott a levegőből.
Miután én is magamba szívtam a friss, ázsiai levegőt egyet értettem vele.
- Annyira vártam már, hogy újra itt lehessünk, hogy újra ezt érezhessem.
- Pontosan mit?
- A szabadság szenvedélyes illatát.
- Ez kicsit félelmetes.
- Miért lenne az? – A szemébe néztem és próbáltam olvasni a gondolataiban. Töprengésemet lágyan csengő hangja törte meg.
- Nehéz elmagyaráznom mit érzek, amikor az érzésekről kérdeznek, és emiatt néha nehezen értenek meg. Itt vagy te, akinek nem kell magyaráznom, mert ki mondja, ami a szívemben van.
- Ez azért lehetséges, mert annyira szeretlek téged. – próbáltam a leggyorsabban elmondani ezt a mondatot, mert éreztem, hogy elcsuklik a hangom és benedvesedik a szemem.
Sebastian ekkor elém állt két kezével megfogta a combjaimon tanyázó kezeimet, felemelte mellkas magasságig. Majd közelebb lépett hozzám, de a kezeimet egy pillanatra sem engedte ki sajátjai szorításából. Megcsókolta összekulcsolt kézfejemet, aztán rám nézett.
Pár pillanatig mindketten így álltunk és néztük azt, aki nélkül egyikünk sem tudna élni: a másikat.
Mintha megállt volna az idő, aztán hirtelen indult el újra. Melegség töltötte fel az ajkaimat, s már nem éreztem szorítást a kezemben. Őt öleltem, úgy ahogy ő is engem, úgy, hogy semmi és senki nem tudott volna elválasztani minket egymástól. Hozzám tapadt, a szánk pedig nem akart elválni egymástól, minden egyes csók egyre többet kívánt.
- Na de, gyerekek…-hallottuk, majd ugyanez a hang köhécselni kezdett.
Abbahagytuk és körülnézünk. A hang Christiané volt, aki nem egy maga állt körülöttünk. A srácok már készen álltak a pályabejárására és csak Sebastianra vártak.
- Velünk tartasz? – kérdezte Rocky, de a másik oldalamon, nehogy összefonódjatok a Spoonban – nevetett.
- Már, ha kibírjátok addig- szállt be a tréfálkozásba Christian.
- Igen nagy erőt kellett magamon venni ahhoz, hogy ne fogjam meg Seb kezét is és ne rohanjunk el valahová, de ő ide elsősorban versenyezni jött, amiről nem feledkezhettem el.
- Nem, nem tartok veletek. Inkább körülnézek a paddockban.
- Biztosan?
- Igen. Van egy kis dolgom- füllentettem.
Egy puszit nyomtam Sebastian homlokára, majd hátat fordítottam nekik és elindultam vissza a garázsba. Nem volt dolgom, de ez nyilvánvaló volt.

Este a hotelben már csak pihenni akartam. Amikor egy versenyhétvégén a versenyhelyszínén vagyunk, akkor a versenyzés , a munka az leső.
A pénteki edzéseken jól mennek a srácok, és a szombati edzésen sem dőlt meg az eddigi monopol, Seb szerezte meg a rajtelsőséget.

Ekkor már biztos voltam abban, hogy jól döntöttem akkor, amikor nem akartam folytatni a délutáni abbahagyottakat.
Szombat este egy csókkal kívántam jó éjszakát Sebnek, de ennél többe nem mentem bele.
Nagyon vártuk a vasárnapi versenyt, jól alakultak itt a dolgaink az elmúlt két év során és a tegnapi pole megszerzése is még inkább a bizakodásra adott okot.
A verseny előtt lassan már megszokássá válik, hogy Sebastian és én felállunk a korlátok közé és végig nézünk a tribünön ülő rajongókon, integetünk nekik. Itt Japánban különösen örömmel töltött el a boldog arcok, mosolygó kisfiúk és kislányok csillogó szemeinek látványa. Mérhetetlenül szenvedélyes és udvarias nép ez, és mi pedig határtalanul boldogok vagyunk, hogy, ha nem is enyhíthetünk, de egy időre kirángathatjuk őket a szomorúságból, és erőt adhatunk nekik, megmutathatjuk, hogy van ki út. Mi így segítünk.
A versenyen egy cél volt Seb szeme előtt. A dobogón akart végezni, persze lehetőség szerint a legfelső fokán, de a legfontosabb az volt, hogy ott fent állva ünnepeljen.
A versenyen történt, ami történni szokott. Előzések, elrontott stratégiák és eltaktikázott kiállások, de a végén sikerült.
A futam leintését követően, Sebastian Vettel a dobogón ünnepelhette zsinórban a második világbajnoki címet is.

Miután Seb megnyerte először ürességet éreztem, később ez átcsapott vad hiányba, ezeknek az érzéseknek nem értettem az okát. Persze próbáltam mit sem mutatni ezekből. Ez csak ideiglenes állapot, és nem tart örökké. Talán azért van, mert nem sikerült győzelemmel ünnepelni, talán azért, mert kicsit sem hasonlított az első világbajnoki címre, nem tudom.
Csak azt, hogy ott akkor a percben nem tudtam felhőtlenül örülni ennek.
Persze ott álltam a dobogó alatt a csapattal, és néztem ahogy ünnepel, hiszen szeretem őt, és mindig is szeretni fogom, és örültem annak, hogy örül, örültem annak, hogy mosolyog, hogy sikerült és hogy megkönnyebbült, de persze azt is tudtam, hogy addig nem áll meg, míg egy verseny is hátra van a szezonból.
A csapattal este 18 óra után álltunk össze, mindenki. Ekkor kaptam meg Sebastiant én is. Ekkor tudtam odalépni hozzá, megölelni, magamhoz szorítani, megcsókolni.
Addig a médiával beszélt, minél hamarabb túl akart lenni a kötelező körökön.
Ekkor már nem éreztem semmit sem a korábbi „csalódott” hiányérzetemből. Elmúlt, amilyen gyorsan és érthetetlenül jött olyan módon is távozott. Szerencsére.
Hatalmas volt a buli, mindenki mindenkit megölelt, mindenki örült egymásnak.
Sebastian előbb meghajolt a csapat előtt, hiszen hatalmas siker ez, amelyre egyedül semmiképp sem lett volna képes és ezt ő biztosan nem felejti el ezeknek a csodálatos embereknek, akik mindezt lehetővé tették neki, de persze nem csak itt a helyszínen előtte álló emberek, hanem mindenki, a gyárban, és Ausztriában is. De mindennek eljön a maga ideje.

- Gratulálok!
- Köszönöm! – majd felkapott, s miközben megcsókolt körbeforgatott.
- Alig várom, hogy végre együtt lehessünk. Szeretlek! – súgtam a fülébe.
Ekkor még nem tudtam, hogy erre többet kell várnom, mint azt gondoltam.
Seb a csapattal egy ír pubban ünnepelt hajnali 5-ig, persze mellette voltam én is, de nem lógtam a nyakán. Nekem is megvannak a magam barátai a csapatnál, többnyire mindenkivel megtalálom a közös hangot, és mindenkivel nagyszerű a kapcsolatom.
Gareth-tel nagyon jókat szoktam beszélgetni. Seb csapatának a tagja, és mindig jól érzem magam a társaságom. Épp egy beszélgetés közepén tartottunk, amikor hajnalban Seb éneklő hangjára figyeltünk fel. Kareokozni kezdett, fogalmam sincs ki adta a kezébe a mikrofont.
A Yellow Submarine-t énekelte, de nem állt meg egy dalnál. Szeretem a hangját, és imádom azt az őrült fejét. Egy két ital után ő is könnyebben bontakozik ki.
Hajnali 5-ig tartott az ünneplés, de már így is túl késő volt. Sebastian-nak hétfőn meg kellett jelennie a gyárban, Atsugiban.
- Drágám, hajnali 5- van..pár órán belül a gyárban kell lenned..Azt hiszem ideje lenne visszamennünk a hotelbe, lezuhanyozni, aztán pár órát aludnod is kellene, utána pedig meg kell jelenünk a média előtt.
Az úton, ahol mondanom sem kell én vezettem. Végre vezethettem Sebastian mellett és erre két világbajnoki címet kellett várnom.
- Szólhattál volna.
- Miről? – kérdezte.
- Arról, hogy két világbajnoki címet kell várjak, hogy autót vezethessek melletted.
Hangos nevetésbe kezdtünk.
A gyárban a média kérdéseire kellett válaszolni a Yokohamai közönségtalálkozón pedig a rajongóival is találkozott, majd innen indultunk tovább.
- Már is ennyi az idő? Menjünk.
A zuhany, a 2 óra alvás és az alapozó sem volt elég arra, hogy Sebastian arcán ne látszódjon a másnaposság. A helyzetet a rekedtes hangja is tetőzte. De hát nem volt mit tenni, ha menni kell, hát menni kell.
- Nagy buli volt.. – mondta
- Nem fáj a fejed? Nem kérsz egy Aspirint?
- Nem, nem. Semmi gond. Jól vagyok, de még mindig nem hiszem el, ami történt.
- Érthető, ha ennyit ittam volna én sem hinném el- csipkelődtem vele az úton.

Délután visszamentünk a szállodába, kaját rendeltünk és ki sem bújtunk a szobánkból másnapig. Hétfőn folytattuk azt, amit csütörtökön abbahagytunk.
Nem hittem volna, hogy ennyit kell várnom arra, hogy a szerelmemmel lehessek.
Ha belegondolok, akkor még csak egy világbajnoki címe volt, ma már kettő van.
Két csók közben elnevettem magam, kicsit hülyén nézhettem ki, de eszembe jutott ugyanez.
- Mi olyan vicces? – mosolyra húzta ajkait és érdeklődően nézett rám.
- Hát tudod..ha csütörtökön folytatjuk, akkor egy egyszeres világbajnokkal vagyok együtt, de ma már egy kétszeres világbajnokot csókolok meg.
- Akkor én még szűznek számítok .. – kacagott.
- Micsoda?
- Hát a te elméletedben, kétszeres bajnokként még nem voltunk együtt..
- Ha abbahagynád az elméletem boncolgatását akkor ez a helyzet már nem állna fent..
- Teljesen igazad van..
Azzal újra megcsókolt és eggyé váltunk.