Érzelmekkel töltve

Pontosan tudtam, hogy Olaszországban az érzelmek játszanak majd meghatározó szerepet. Mondhatni, holt biztos voltam benne. Sebastian első győzelme színhelyére tér ide vissza, minden évben, és idén neki van a legnagyobb esélye arra, hogy újra győzni tudjon.

Szeretem az országot is, Milánó nagyon szép kora ősszel, és annyira nem is érzed az őszt, meleg van.

Az olasz éjszakák mindig nyugodtan és kellemesen telnek. Sebastiannal egy kellemes kis olasz vendéglőben vacsoráztunk. Lágy, dallamos zene és a helyi specialitások egyedülálló párosítása mellett, Seb társaságában feledhetetlen volt az este.

Korán érkeztünk meg a monzai paddockba és azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. A szokásos, mondhatni rutinos dolgok történtek. A csapat összeül, egy utolsó megbeszélés, interjúk aztán Seb Tommi kezei alá kerül, és egy kicsit kiszakad a kint levő körből és csak magára koncentrál, végiggondolja a lehetőségeket, de nem agyal ezeken túl sokat, ugyanis senki sem tudhatja, hogy ki hogyan reagál majd az éppen történő dolgokra.
Együtt sétáltunk fel a rajtrácsra, a versenyt megelőző 15 percben. Kéz a kézben, miközben beszippantottuk azt a levegőt, amelyet sehol máshol nem érez az ember, egyedi, kellemes, lágy, tökéletes ízű vattacukor jelleghez tudnám hasonlítani a leginkább. Mindeközben pedig végignéztünk a lelátókon, ami telis tele volt, az emberek arcán a vágy tükröződött vissza. Az emberen a borzongás fut végig, ha ez egyben éri utol, de kívánja ezt a féle érzést. Mint mondtam ez egyedi, sehol máshol ilyet nem tapasztal földi ember.
Innen a rutin szintén a megszokott. Mielőtt Seb beül Kylie-be, megcsókolom és megölelem, a fülébe súgom, hogy : Szeretlek!, majd felveszi a kesztyűt, egy pillanatig még megállok, és teljes egészében csodálom, és megpróbálok minden emléket elraktározni az agyamban és a szívemben, mert így egészében ebben a környezetben varázslatos, tündérálom képet fest.

Aztán visszasétálok a garázsba, bemegyek Seb szobájába, és onnan nézem, ahogy sorban egymás után gyulladni ki a piros lámpák, majd alszanak ki. Innentől kezdve ugyanazt teszem, mint mindenki más, aki a tv előtt ül és szurkol. Nem vagyok különleges, az átlagemberek átlag életét élem, mégis én vagyok a legboldogabb, mert olyan ember van mellettem, akinél soha senkit sem szerettem jobban. Körről körre, kanyarról kanyarra, boxkiállástól boxkiállásig, az első körtől egészen az utolsó körig, a piros lámpáktól a kockás zászlóig végig izgulom a versenyt, élvezem, ahogy az adrenalin szintem megemelkedik, és egyszerre szétárad a testemben, érzem minden végtagomban. Közben pedig a hang, ami végig kíséri, ezt az egészet ringat.
Az elején még nem tudod, hogy mi lesz a vége, örülsz-e, a boldogságtól vagy a bánattól sírsz-e majd, ha sírsz, de tudod, hogy kiderül.

Sebastian megnyerte a versenyt, és minden lejátszódott előttem, minden, ami 2008-ban történt. Azt a versenyt is a tv elöl néztem, de akkor más ember voltam és nem is sejtettem, hogy ilyen rövid időn belül ekkora fordulatot vesz majd az életem.
Norbert, Sebastian apukája kopogott be a szobába, majd megölelt és így indultunk el a dobogó alá. Együtt álltunk lent és ugyanazt éreztük. Mindketten határtalanul büszkék voltunk és boldogok.
Norbert büszke volt arra, hogy a fia megkapta a jutalmat, azért a kemény munkáért, amelyet gyerekkora óta azért tett, hogy oda juthasson, ahol most áll.
Én pedig.. Nos, büszke voltam-e? Igen, kétségtelenül. Seb egyenesen lenézett rám, és láttam a könnyeket a szemében. Addig sem volt száraz a szemem, de azok után, hogy az ő szemeiben is egymás után születtek a könnycseppek valahogy az én könnycsatornáim is megnyíltak és hullani kezdtek a könnycseppek a szememből.

Láttam azt, ami az agyában, mint egy film végig játszódott. Szinte együtt éltük át újra az utolsó kört 2008-ban és együtt mentünk át a hídon és álltunk fel újra a dobogóra.