A szemem előtt lebegett a Davidnak tett ígéretem, mely szerint hamarosan újra ott leszek majd a meccseken, de előttem volt az is, hogy nem akarok külön lenni Sebastian-tól. Vele akarok menni, és nem két nappal később utazni végig egy több, mint 10 órás repülőutat.
Nem vagyok már gyerek, de fogalmam sem volt, hogyan döntsek. Felsoroltam a mellette és az ellene szóló érvéket, mindkét esetben.
A döntést végül mégis Sebastian-nak köszönhetően sikerült meghoznom.
- Davidra bízlak, nekem kedden mindenképpen fel kell ülnöm a gépre, te viszont elmész Spanyolországba, megnézed a meccset, és felülsz az első gépre, amelyik Malajziába tart, ott pedig én várlak majd.
- Nem akarok nélküled utazni. Még mindig félek a repüléstől. Emlékszel..
- Tudom, de ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy legyőzd a félelmedet.
- Lesz még erre épp elég alkalom – próbáltam hárítani.
- Nem, nem. Ennek most jött el az ideje. Menni fog.
Nem utaztam még egyedül. Ha mellettem volt ő, akkor nem is volt bennem félelem. Valahogy nem volt időm félni. Ez viszont más lesz, más, mint amilyen lenni szokott.
Seb kedd reggel ment el. Egyedül voltam aznap. Igazából nem csináltam semmi említésre méltót. Összepakoltam a cuccaimat. Spanyolországba szinte minden órában megy gép, felültem az egyik délutáni járatra, és két órával később már spanyol földön jártam.
Elmentem a barcelonai lakásunkra, letettem a táskámat, és már fel is hívtam Sebastian-t.
Még mindig a gépen ült. A gépen ülve van ideje pihenni, zenét hallgatni, olvasni, filmet nézni, felkészülni a hétvégére.
Mielőtt elment volna megnéztük, hogy mikor indul gép Barcelona-ból Malajziába. A meccs 20:00-kor kezdődött, a gép pedig éjfélkor indult. Tehát a meccs napján bepakoltam mindent az autóba, bőröndöt, repülőjegyeket, papírokat, gyógyszereket, mindent, amit magammal akartam vinni.
Daviddal szokás szerint a meccs előtt pár órával találkoztam.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk. Ne értsd félre, örülök neked, csak most, hogy hétvégén verseny van, azt hittem, nem leszel itt. Sőt, biztos voltam benne.
- Látod, ez is annak a jele, hogy nem ismersz engem- bátran mertem kimondani, mert biztos voltam abban, hogy észreveszi, hogy csak poénkódom vele. Kevés ember értette a humoromat, David volt az egyik.
- Seb már elutazott?
- Igen, tegnap reggel indult a gépe Malajziába. Az enyém pedig ma éjfélkor fog, úgy, hogy addig zavarjátok le ezt a mérkőzést, rendben? – nevettem.
- Mindent megteszek majd ennek érdekében.
- Akkor Shaktar.. láttam a sorsolást, de úgy gondolom, könnyen megbirkóztok velük.
- Nem becsüljük le az ellenfeleinket, de azon leszünk, hogy ez így legyen.
- 5-0
- Mit mondasz?
- Jah, nem, nem semmit, csak annyit, hogy szerintem 5-0-ra nyertek ma.
- Majd meglátjuk, hogy igazad lesz-e..
- Az lesz, hidd csak el nekem.
Aztán a szokásos helyemre ültem, ahonnan jól láttam a pályát, és David is tudta, hogy hol vagyok. A meccs végeredménye: Barcelona- Shaktar 5-1
- Hoppáá.. az 5 megvolt, kezdtek berozsdásodni. – kacérkodtam egy kicsit.
- Sajnálom, hogy keresztülhúztuk a számításaidat. – nevetett.
- Remélem, minden alkalommal ennyire húzzátok keresztbe.
Beszélgettünk még egy kicsit, aztán indulnom kellette. Sok szerencsét kívánt, és megígérte, hogy hívni fog.
A repülőn megpróbáltam aludni, ami nem igazán akart összejönni. Igen, már hajnal volt, de még mindig nem tudtam aludni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy amikor odaérek, kinyitják az ajtót és leszállok, ott fog rám várni. Magam előtt láttam azt a pillanatot, és alig vártam, hogy végre átélhessem. Az utolsó két óra volt a legnehezebb. Zenét hallgattam, de minden gondolatom vele volt. Az órámat néztem, a telefonomon, a laptopomon, minden olyan helyen, ahol óra volt, még a mellettem ülő utas karórájára is rápillantottam.
Majd képeket kezdtem el nézegetni, amiket eddig készítette Sebastianról.
Egyik másikon nevettem. Főleg azon, amelyiken épp telefonnal mászkált.
Azt, hiszem, tudom kivel beszélt.. : )
A gép késedelem nélkül érkezett meg Malajziába. Leszálltam, fogtam a csomagjaimat és körbenéztem. Kerestem, de sehol sem találtam. Míg nem Tommi jött oda hozzám.
- Seb nem tudott kijönni érted, engem kért meg, hogy vigyelek el a szállodába, majd hozzá.
- Értem – válaszoltam. Akkor induljunk.
Az autóban megkérdezte, hogy jól utaztam-e, illetve, hogy sikerült legyőznöm a félelmemet, Tommi is tudta, amit Seb, és amit nagyjából az egész csapat. A félelmemet a repüléstől.
Elvitt a szállodához, a portán Sebastian Vettel szobájának kulcsát kérte, majd felvitte a csomagjaimat, és bevitt Seb szobájába. Letette a bőröndömet, és
azt mondta, hogy pakoljak ki nyugodtan, megvár. Eszemben sem volt kipakolni, különben is miért töltsem az időt pakolással, amikor pár nap múlva ismét össze kell pakolni? Nem igaz?
- Indulhatunk.
- Micsoda? Nem pakolsz ki? Zuhanyozol le? – tette fel sor
ban a kérdéseit Tommi.
- Nem, nem terveztem. Kint akarok már lenni a pályánál. – olyan lehettem, mint egy őrült tini, aki nem bír magával, de nem érdekelt milyen vagyok.
- Ha ezt akarod, akkor mehetünk.
Fél órával később már a bejáratnál voltunk. Sebet még akkor sem láttam sehol, amikor már a boxutcában sétáltunk Tommival.
- Hol van?
- Biztosan a boxban.
Bementünk a Red Bull garázsába, ahol ott állt ő.
Odaléptem hozzá, megöleltem, a nyakában lógtam, megcsókolt, visszacsókoltam. Eltarthatott egy ideig, mert a csapattagjai köszörülni kezdték a torkukat. Majd mikor már szóhoz hagytuk jutni a másikat, elnevettük magunkat.
- Akkor mindenki megérkezett? – kérdezte Christian Horner.
- Igen, már teljes a csapat- mondta Sebastian.
Csütörtök lévén el kellett indulna a pályára bejárásra. Seb kért, hogy menjek vele, de én inkább lepihentem a versenyzői szobában, vagyis Sebében, míg ő elment a csapat néhány emberével a körbejárni a pályát.
Nem aludtam el, csak pihentem. Nem voltam annyira fáradt, hogy aludjak. Igazából nem voltam álmos sem. Nem tudtam volna lehunyni a szemem, ez nem az a hely, és az idő, amikor képes lettem volna aludni.
Egy órával később jött be a szob
ába Sebastian is. Elmentünk egy kicsit sétálni a boxutcában.
- Nyertek?
- Igen, nyertek, 5-1-re , így már nem kétséges a továbbjutás.
- Ennek nagyon örülök. Nah, és hogy állsz a félelmeddel?
- Milyen félelemről beszélsz? – kérdeztem vissza.
- Akkor már nem is félsz? – mosollyal kérdezte vissza.
- Nem, de szeretném, ha továbbra is csak veled utazhatnék.
- Azt hiszem ennek semmi akadálya.
Minden gyorsan és egyszerre lassan telik egy ilyen versenyhétvégén. Nem tudom ezt megmagyarázni. Az idő telik, és a dolgok történnek, de van időnk arra, hogy feldolgozzuk. Legalábbis ha az ember egy olyan szerepkörben van kint a versenyeken, mint én.
Ezen a pénteken is, mint mindig két szabadedzést bonyolíottak le a rendezők.Az edzéseket Mark nyerte, Seb az elsőn csupán a 17. helyen zárt, a másodikon viszont már sokkal előrébb, a 4. helyen végzett.Nem aggódtam, és a magyarországi rajongóknak küldött videó üzenetben is arra kértem a rajongókat, hogy ne aggódjanak, hiszen erre nincs okunk, és, hogy bízzanak, és higgyenek, és persze szurkoljanak tovább. Ez az egyik újdonság, amit ebben az évben a csapattal együtt kitaláltunk. Miután egy világbajnok kedvese vagyok, megnőtt az érdeklődés és a figyelem utánam is. Autogramokat kérnek, képeket akarnak, és tudni akarnak rólam is. Emiatt, hogy közelebb tudjak kerülni a rajongókhoz megbeszéltük, hogy egy ilyen kis videoblogot is létrehozunk Seb hivatalos oldalán belül.
Szombaton, reggel a harmadik edzésen Sebastian az 5. helyen zárt. Az időmérőre azonban sikerült remekül beállítani az autót, és összerakni egy olyan kört, hogy megszerez
ze vele a pole pozíciót és idén immár másodjára ő indulhasson el az első rajtkockából.
A csapat egy tapsviharral, és üvöltözéssel vette tudomásul, hogy a munkájuk ismét kifizetődő volt. Legalábbis, a munkának az a része, amiért szombaton jár a dicsőség.
Gratulációk, és a gratulációk fogadása, majd interjúk és nyilatkozatok sokasága után végre én is kaptam belőle egy darabot.
- Kettőből kettő. Nagyszerű volt, nagyon jól mentél, és már csak egy lépés a győzelem.
- Pompás kezdete ez a szezonnak, és nagyon remélem, hogy sikerül holnap is nyernün
k.
- Ez nem is kérdés- ragyogott a szeme, az enyém pedig olyan valakit látott, akinél gyönyörűbbet még ezen a nagyvilágon senki más.
Seb a csapattal még beszélgetett, majd még egyszer átvették a holnapi
taktikát, aztán együtt indultunk vissza a szállodába.
Talán túl hamar kelt fel a nap, vagy csak azért éreztem gyorsnak, mert egy nap kiesett az életemből. Reggelizni egyikünk sem akart, csak ásványvizet ittunk. Tommi nagyon sokat dolgozik azon, hogy Seb a lehető legfittebb legyen, különböző ásványi anyagokból és vitaminokból álló italokat készít Sebnek, és arra is megkérte, hogy a napi vízs
zükségletet 3 literrel növelje meg. Egy ilyen tikkasztó maláj hétvégén jól esik, a víz, főképp a hideg víz. A koncentrációban is nagyon fontos szerepe van. Hideg víz, hideg fej. Mondhatnánk így is.
A futam idejére esőt is jósoltak, és ha jön az eső, a forróság, a gumikopás, és sok
millió, apró és ismeretlen tényező, akkor kaotikus 2 órára van kilátásunk. Több csapat időjósával is beszéltem, akik mind azt mondták, hogy lesz egy kisebb eső, de nem lesz mérvadó. A helyi szurkolók sem hoztak magukkal esernyőket, nekik pedig tudniuk kell, ha már ez az otthonuk, hogy esik-e vagy sem. A rajt előtt borús volt az ég, 10-15 perces light esőt mondtak, majd azt, hogy ez csak a 3-4. kör végén éri el a pályát. Ebből
nem igazán lett semmi. A verseny korai szakaszában néhány eltévedt esőcsepp ugyan megjelent, de észrevétlenül el is párolgott. Tommival néztük végig a versenyt Seb szobájából. A rajttól a verseny végéig hideg fejjel hajtott, hibátlanul vezetett és nem hagyta nyitva azt a kérdést, egy pillanatig sem, hogy: Ki nyeri a mai futamot?
- Milyen büszke mennyasszonynak lenni? – széles vigyorral az arcán kérdezte ezt tőlem
Tommi.
- El sem hiszed. Olyan, mintha sohasem menne le a nap, mintha csak nekem ragyogna. Nem is tudom, ez nagyképűség részemről?
- Nem. Ez csupán az a végtelen boldogság és szeretet, amit nem tudsz megfogalmazni.
- Igazad van.
- Tudom, de most már ideje lenne elindulnunk, hiszen az első sorból kell néznünk a díjátadási ceremóniát.
Azzal elindultunk mi is, a boxutcát már beborította a szerelők sűrű sora, mindenki a dobogó elé igyekezett. A Red Bullos srácok mindig csináltak nekem helyet. Nem volt ez másképp most sem. Az első sorból tapsolhattam, és sikíthattam Sebnek, aki boldogan, kicsit sem fáradtan és kimerültem állt ott kicsit kócosan, mint egy kisfiú, aki alig várja, hogy megkapja új játékát, ami nem volt más, mint a jól megérdemelt győzelmi serleg.
Volt egy jel, amit csak mi ismertünk. Nem is igazi jel, inkább csak egy szimbólum, amit csak mi értettünk. Seb a dobogón állva is megmutatta ezt a jelet.
A díjátadást követő szokásos interjúk után, végre én is kaphattam belőle egy adagot.
Ám nem volt túl sok időnk. Megcsókolt lágyan, puhán.
- De hová..? – kérdeztem tőle. Válaszra nem is szakított időt, csak megfogta a kezem és vezetett a maga oldalán.
A boxutcába, a Red Bull boxa elé vitt.
- Most lesz a közös fotózás, és azt akarom, hogy ott üljetek ti is m
ellettem. – rám nézett, huncut mosolyt hintett.
A csapat már ott ült, mindenki, Chris és Adrian is. A nagy kupacban középtájon, volt egy kis rés, az volt a mi helyünk. A tömeg kettényílt, Seb bevezetett, aztán mi is helyet foglaltunk.
Majd hátrébb álltam, hogy nyugodtan pezsgőzhessenek a srácok. Pezsgőben nem szenvedtünk hiányt ezen az estén. Hiába álltam több méterrel is távolabb a bandától, nem úsztam még szárazon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése