Az utolsó tánc
Hogy ha a Földön már csak egy nap jár, nem bánom megkaptam , mit szívem vár..
Nehéz olyasvalamiről írni, ami még nem vált valóra, bár azt sem tudjuk valóra válhat-e.
Egész gyerekkorom óta hittem az álmokban, álmodnunk szükséges, még ha álmainkban megsejtjük a valóságot is...
Sok megválaszolatlan kérdés maradt, és mindenki szeretné a válaszokat.
A helyszín egy csodálatos...
..és itt abba hagytam a történetemet.
Persze leírhattam volna, de miért?
Azt csak én gondoltam volna így, csak a saját fejemből kipattant gondolatokat oszhattam volna meg másokkal, azt pedig nem akartam. Legalábbis akkor még nem. Mert volt még idő, hogy ne csak az én elmémben létezzen ez a történet. Ha úgy tetszik hagytam időt a valóságnak arra, hogy utolérje az álmaimat. Korea nem hazudtolta meg azokat az előjeleket, amelyeket megjelenése óta folyamatosan sugárzott. Azt hiszem az egész évad során itt kellett szembesülnöm a legnagyobb veszteséggel járó fájdalommal. Amikor a biztos is lehet bizonytalan és lett is.
Nem is tudom, hogy éreztem-e annál nagyobb szúrást valaha is, legalábbis addig a napig. Nem hittem azt, hogy elbuktunk, sokkal inkább azt, hogy ez egy újabb próba. Ezt a próbát Isten állította fel elé, elénk mert tudni akarta, hogy megérdemli-e, hogy mennyire akarja, mire képes érte..azáltal, hogy elvesz valamit, azért, hogy még többet adhasson, valamit, ami nagyobb minden eddiginél.
Japán után az újságok arról cikkeztek, hogy győzelmekkel akarja bebiztosítani Seb a bajnoki címet.
Majd a sors szólt közbe .. aztán a sok szezonzárót és a már sok fordulatot megélt brazil naplementében ismét nyerni tudott a csodagyerek, akkor, amikor már lemondtak róla.
Én személy szerint mindig is adtam a nagy emberek véleményére. Az olyan személyekére, akik megéltek már sok mindent, voltak a mennyben és átélték már a poklok poklát is. Tudom, hogy ha nyer az ember, akkor királyként emlegetik, de a földig alázzák ha egyszer is elbukik, még akkor is ha erről ő a legapróbb mértékben sem tehet.
Tudtuk, hogy hatalmas a hátránya, és hogy azon kívül, hogy ő maga mindent megtesz majd a végső sikerért, csak magára figyel és győzelemre tör mást nem tehet.
Ilyenkor felesleges lett volna tanácsokkal bombázni, nincs jó vagy rossz ebben a helyzetben. Az utolsó pillanatban tett megjegyzések pedig nem segítenek, sőt talán még rontanak is.
Nem hagytuk magára, viszont muszáj volt mégis hagyni, hogy egyedül járja végig azt az utat, amelyet önmaga választott.
Sebastian-nak végig kellett mennie a hit hídján minden velejáró veszéllyel és kétellyel.
Egy dologban azonban biztos voltam mégpedig abban, hogy történjék a pályán bármi ő boldog lesz.
Éreztem magamban egy változást, éreztem, hogy a testemben elkezdett valami növekedni, élni. Az orvosi vizsgálat után bebizonyosodott az, amit sejtettem. Volt bennem valami vagyis valaki, aki az övé is, aki tőle van, léte egy darabja. Messze túl jártam a Földön, fent a csillogókban. Mégsem mondhattam el neki. Nem vonhattam el a figyelmét ezzel. Tudom, hogy fontos lett volna neki, fontosabb, mint a csata. Épp ezért nem mondtam semmit, nagyon nehéz volt. Gondolj csak bele! A világ legboldogabb embere lettél és nem tudod megköszönni neki, még csak el sem mondani. De nem csak neki. Senkinek sem. Mert én ezt egy pillantig sem akartam mással átélni, azt akartam, hogy ő legyen az első. Azt éreztem, hogy nincs jogom mással megosztani ezt, csak vele.
Azzal a tervvel indultam el Abu-Dhabiba, hogy ő mindenképp boldog lesz. Ha bajnok lesz, akkor azért és ez csak fokozná az örömét, még boldogabbá tenné. Ha mégsem sikerülne, akkor nem hagynám elkeseredni és ezzel boldogabb lenne, mint az, aki megnyerte a trófeát.
Innen nézve be volt biztosítva Sebastian boldogsága. Az a gyerekes mosolya, amely egy esős napon is képes megmutatni a szivárvány rejtekét. Az a mosoly, amelyet nem kaphat az ember érdemtelenül, mert bizalom kell hozzá. A legszebb dolgok mindig elérik az embert, ott vannak mindenben, élnek az álmok, él a hit és a vágy arra, hogy valóra váljon minden és él az ember, mindezért.
...és elkezdődik. Az egész mintha nem is a Földön játszódna. Az aszfalt forrósága mintha az ember bőrét égetné, a résztvevők előtt pedig ugyanaz a cél lobog : A legjobbnak lenni.
"Játszd végig a játékot ! " - mindenki elméjében ez a gondolat lappang.
A játék pedig az utolsó felvonásához érkezett. Alapjában véve sima versenynek is nevezhetnénk. Hiszen nem igazán történt olyan eget rengető történés, amely meghökkentést váltott volna ki az emberekből. Nem röpködtek kerekek vagy autók a levegőben, a biztonsági autó is csak egyszer, rögtön a verseny elején jött a pályára. Aztán csend.
Egy ember, aki talán mit sem sejtve az egészből, mégis a változás szelét érezve bőrén vezetett teljes nyugalommal az élen.
A boxutcában is a csönd volt az úr, a CSÖND csupa nagybetűvel, annak ellenére, hogy több tízezren ordibáltak volna.
Nem tudhatta senki sem, hogy ez mivel végződik.
A szurkolók a helyszínen, és a világ más részein, egymástól távol és ismeretlenül, de ugyanazt akarták. Azt látni bajnokként, akit ők arra valamilyen okból kifolyólag érdemesnek tartanak. Mindenki a "sajátjáért" küzdött.
Remegő kezek, papír zsebkendők, könnycseppek és a pillanat.
Ugyan ki gondolta volna, hogy épp a döntő momentumban lő öngólt a Ferrari és taszítja Alonsot a második helyre ?
Miért éppen most támad fel Jenson Button ?
Ki hitte volna, hogy az évadzáron villog a Renault ? Hogy itt éri el Vitalij Petrov az évadbeli legjobb eredményét és azt, hogy ezzel keresztbe tesz a spanyolnak?
A véletlenek furcsa sorozata?
A sors keze?
Isteni igazság szolgáltatás?
Nem tudni. Én egy csodálatos érzésként írnám le a következőket:
Az utolsó kör végén a kockásszáló a kölyökképű csodagyereknek kikiálltott Sebastain Vettel előtt lengett meg először. Majd befutottak sorban a többiek. Díszkíséretben mögötte a két McLaren, Hamilton- Button sorrendben, majd Rosberg, a már említett, megtáltosodott Renault-k Kubica, Petrov sorrendben, majd Alonso és Webber is áthaladt a célvonalon.
Ami nem jelentett mást, mint könnyeket. Mindenkinek.
A szomorúság, keserűség, az elkeseredettség könnyei a Ferrarinak, Alonsonak és Webbernek.
Örömkönnyek a Vettel-fanoknak, Németországnak, a Red Bull-nak, de legfőképpen neki! Túl sok érzés volt a fejében, amelyeket így tudott kiengedni. Ez nem szégyen, sokkal inkább egy erdény, különös báj.
Rocky hangja még mindig itt csöng a fülemben :" YOU ARE THE WORLDCHAMPION, THE WORLDCHAMPION, YOU ARE THE MAN!"
Majd a mozdulat, amely során két kézzel fogja a fejét a búkon át.
Aztán a válasz: "UNBELIEVABLE, THANK YOU, I LOVE YOU"
Még mindig könnyek szöknek a szemembe, pontosan fel tudok idézni minden apró részletet, mindent, minden beleégett a szívembe és örökre ott is maradnak. Ott a helyük.
Ezen képek sokasága közben egyetlen ember tűnik csupán igazinak. Ott áll a dobogó tetején az a kócoshajú kisember, amint a könnyeivel küszködik.
Felcsendül himnusza, amely szebben hangzik, mint eddig valaha. Egy nemzetnek szól. A cirkusz új királyának, annak , aki megmutatta, hogy mire képes az önmagába és másokba vetett hite, a kitartása, a bizalma , a rajongók és a neki fontos emberek támogatása.
A Formula-1 második német világbajnokának. A Formula-1 lassan minden rekordját megdöntő világbajnokának. A legfiatalabbnak. Sebastian Vettel-nek.
Ahogy ott áll és néz le ránk jól kivehető a tekintetéből, a szemeiből, egyetlen pillantásából, mosolyából vagy csak az arcán végiggördülő könnycseppekből : teljesen máshol jár. Talán végig fut az agyán szülei támogatásával, véget nem érő tehetségével két éves korában indult karrierje. A kezdetek kezdete, a BMW-Sauber, a másodpilótai szerep, az első éles bevetés, a Toro Rosso, 2008, Monza az első pole és futamgyőzelem, 2009,a Red Bull, aztán Lucious Liz,, 2010.., minden jó és rossz pillanatával együtt.
Az évad első pole-ja, az önhibáján kívüli kiesések, a törökországi eset, a magyarországi hiba, az angol hetedik hely ( amely döntő szerepet játszott a végjátékban ). Japán, ahol valami elindult. Korea..amikor minden darabokra hullott szét. Brazília, ahol újra bebizonyította, hogy képes a végső sikerre, még akkor is, amikor a józan ész mást diktált.
Ennyi hullámvölgy ,nehézség és kétségbeesett helyzet után pedig , hallja , látja az őt ünneplő , érte ujjongó tömeget és ott áll a dobogó tetején, a világ tetején egy kócoshajú, kölyökképű kisember, bajnokként, könnyeit törölgetve.
Megérdemelten.
Igazi bajnok lett a kölyökből. Egy csapásra lett sokak kedvence.
Nehezen találta a szavakat első bajnoki interjúja során :
- Milyen érzés ?
-Jó.
- Csak ennyi?
- Természetesen káprázatos, de még keresem a szavakat. Némi ürességet érzek legbelül. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy sikerült.
Az utolsó tánc tehát bár lassú volt, mégis sikerült néhányuknak elesniük.
Leírhatatlan érzés volt az, ami akkor és ott történt.
Azt kérdezitek megtettem-e ? Elmondtam-e neki, hogy apa lesz?
Igen, megtettem. Felkapott, megcsókolt és azt mondta : " Nincs boldogabb ember a világon, a mennyekben járok hála neked. Soha életemben nem hittem volna, hogy lehet valaki ilyen is, boldog, boldog, ilyen boldogság nem is létezik.
- De igen ! és ez a miénk.
Mi építettük! Te, te adtad a legtöbbet nekem, tőled kaptam mindent, amim van, te .. te adtad az életet!
Szeretlek, szeretlek!
Kezei közé fogta az arcomat, mélyen néztünk egymás szemébe.
A könnyeink eggyé olvadtak, amint összeért az ajkunk.
Ha azt kérdeznéd mi az élet titka , csak nézz erre a képre. Lásd meg az emberben a gyereket. Nézz a szemébe, olvass az arcáról. Látod azt a mérhetetlen , őszinte, igaz örömöt ? Tudod mi az ő titka? Kitartani és küzdeni, akkor is, amikor az emberek körülötted, már feladták. Harcolni az összes eléd kerülő akadállyal, leküzdeni a félelmet, a kételyeket , elhinni, hogy a lehetetlen tényleg nem létezik..♥
