Bevallom nem volt könnyű a mögöttünk lévő időszak, mégis minden pillanatra emlékszem ami történt velünk márciustól egészen mostanáig.
Felejthetetlen volt az első itthon töltött éjszakánk is. Csak csókoltuk és öleltük egymást. Elképesztő, azaz érzésvilág, ami kialakult bennem. Mögöttünk volt egy minden szempontból tökéletes múlt, ami örökre beíródott nem csak a mai, de egy egész világ elméjébe és tudatába.
Az a jövő, ami előttünk állt szintén tele volt örömmel és boldogsággal.
Hatalmas várakozással töltött el a baba híre minket. Seb naponta többször simogatta a hasamat, többször puszilta meg és beszélt hozzá. Leírhatatlan, szavakkal egyszerűen kifejezhetetlen volt ez így egyszerre. Képtelen voltam arra, hogy ezt feldolgozzam.
Mindenem megvolt, mégis hiányoztak a barátaim. A legjobb barátom, David, akit hosszú ideje nem láttam. Mindennap beszéltünk ugyan, mindig tudtuk, hogy mi történik a másikkal, tudtuk, hogy mi zajlik egymás fejében és ez sokat segített nekem. David meghallgatott és tanácsokat adott, és ez fordítva is igaz volt. Az egész szezon során ez volt az egyik legnehezebb dolog számomra, hogy nem tudtam mellette lenni a nehéz időkben. A nyáron a világbajnokság után új csapatnál kezdett, és bár könnyen beilleszkedett akadtak nehézségek is. Ám megfeszített tempót diktált a holt szezon, a meccseit persze mindig megnéztem a tv-ben.
December a nagy készülődések ideje. Sebbel közösen vásároltunk be, vettük meg a fát, készítettük el az ünnepi menüsort, mindent együtt csináltunk.
A fa választásánál azt hittem, hogy majd meg kell győznünk egymást, mert mindketten más fát nevezünk majd ki megfelelőnek, de nem így történt. Mindketten azonnal tudtuk melyik kell nekünk és egyszerre mutattunk rá arra, amely később a nappalink közepén díszelgett.
Úgy gondoltam, hogy a Szent estét együtt töltjük majd, ketten meghitt körülmények között, majd az első napot a szüleinél a másodikat pedig az én családommal.
Együtt főztünk. Édes volt, amint a lisztes arcával tette be a sütőbe a karácsonyi bejglit J
Együtt mentük el megvenni az ajándékokat. egymás véleményét figyelembe véve teljes megértésben és harmóniában nagyon gyorsan és könnyen találjuk meg a jobbnál jobb ajándékokat, bár igazán boldogok akkor vagyunk, amikor együtt bontogatjuk ki őket a fánál J
Akkor szoktunk külön válni, amikor az egymásnak szánt ajándékokat kell megvennünk. Fogalmam sincs, hogy Seb szokott-e ilyenkor gondolkodóba esni, vagy, hogy hosszasan áll-e a kirakatok előtt, mielőtt bemenne egy üzletbe kiválasztaná azt, amit nekem ad.
Végül is nem sok jelentősége van annak, hogy az ember mennyi ideig áll a kirakat előtt.
Ezek után persze rögtön az első dolog miután hazaértünk az, hogy mindketten elrejtjük a másik elöl őket.
Míg sült a karácsonyi vacsora, addig feldíszítettük a fát, együtt tettük fel a gömböket, a csillagot és az angyalokat a fára. Miközben néztem azt, milyen örömmel , kisfiúkra jellemző mosollyal és izgatottsággal teszi fel az égősort a fára a pocakomra néztem és arra gondoltam, hogy hamarosan lesz még egy ember az életemben, aki annyira fontos lesz, és akit annyira szeretek majd, mint azt az embert, aki előttem állt.
Kész is van, nézd milyen szép lett a fánk – szakította meg a gondolataim szárnyalását, amint bekapcsolta a fényeket. Majd mellém lépett, a tenyerét a hasamra tette:
- Jövőre már hárman állunk itt - varázslatos volt, ahogy ő is kimondta, hiszen pár perccel előtte ugyanerre gondoltam én is, döbbenetes, hogy mennyire ismer, mennyire érezzük és gondoljuk ugyanazt kimondatlanul is.
Együtt mentünk fel az emeletre átöltözni. Azt a fekete szűkszárú farmeromat vettem fel, amit annyira szeretett, a hozzáillő piros felsőmmel, amiért szintén rajongott.
Ő pedig a kedvenc farmerét és az én kedvenc lila ingemet viselte, amiben annyira sármos és elegáns volt, ugyanakkor egyszerre laza és menő.
- Örülök, hogy itt vagytok, gyertek be .. Fent van az emeleten épp öltözködik..Nem, nem semmit sem tud erről..meglepetés lesz..
Mikor elindultam lefelé a lépcsőn, hatalmas csend fogadott. Szinte hallottam az óra tiktakos járását is.
- Drágám, hol vagy? – kérdeztem, és néhány pillanatig valóban úrrá lett rajtam a félelem. Megrémített ez a hallgatag levegő, ami azóta kísérte a lépteimet, hogy kiléptem a szobából.
Lementem a lépcsőn, a nappali üresen állt.
-Seb, hol vagy? – nem jött válasz.
Aztán kinyitottam a konyha ajtaját, és ekkor hirtelen
MEGLEPETÉÉÉÉS.. !
Egyszerre ott volt David és a családja, a gyönyörű lányai, a szüleim, a barátaim, mindenki, aki fontos volt nekem.
Ott álltam letablózva. Azt sem tudtam kihez lépjek oda hirtelen, mindenkit szerettem volna megölelni, hiszen a családom majd fél éve nem láttam, Davidot szintén.
Nem kellett mennem sehová, sorba állva jöttek oda, megöleltek, puszit adtak.
A sor végén állt David.
Mikor előtte álltam, nem tudtam hogyan reagáljak. Majd fél éve nem láttam, hogyan kellett volna fogadnom? Ráugrani és a földre esni vele, vagy jó erősen magamhoz szorítani, annyira, hogy levegőt se kapjon szegény? Mert ilyen mértékű hiányt éreztem.
Aztán felemelte a karjait, majd átfonta a derekam körül, megcsókolta a homlokomat és magához ölelt. Olyan közel és olyan melegen, hogy éreztem a szíve dobogását.
Mélyről jövő őszinte érzelmek törtek fel bennem, amely könnycseppek formájában jelent meg a szememben, majd végig folyt az arcomon.
Aztán ott állt az ajtónál, az ajtókeretnek dőlve (mosolyogva) azaz ember, aki ezt az egészet megszervezte. Csendben, titokban tette mindezt, hiszen nekem erről fogalmam sem volt, semmi jelét nem mutatta annak, hogy nem ketten töltjük ezt a napot. Mellesleg mikor volt erre ideje?
Bár nem is számít az, hogy mikor tette mindezt, az számít, hogy megtette, és értem tette.
Boldog vagyok, nem is lehetne ez másképp. Idehozta azokat a személyeket, akik bár nagyon sokat jelentenek nekem mégsem tudtam találkozni velük, hiszen nem volt időnk egy ilyen eseménydús évad után, mint az idei volt.
A srácok sokat beszéltek a sportról és főképp a szezonról. Sebet faggatták a versenyekről, mindenki kíváncsi volt a mögöttes dolgokra is. Hogyan bírta lelkileg, melyik volt a legnehezebb, legkritikusabb pont az év alatt, vagy, hogy melyik volt az a pont, amikor érezte, hogy hatalmas esélye van a cím megnyerésére, mennyire viselte meg a koreai kiesés, hogy érezte magát mikor újra esélyessé vált, mit érzett, akkor, amikor Abu-Dhabiban ő szerezte meg a címet.
Kérdések kereszttüzében volt ismét, ám ezekre a kérdésekre szeretett válaszolni, ebben a közegben minden szempontból otthon érezte magát. A hallgatóság pedig valósággal itta a szavait, és nem csak a kötelességből faggatták. Kamerák nélkül, őszinte emberekkel, családtagokkal és barátokkal jobban érzi magát az ember.
A gyerekek játszottak. A kis Zaida és Olaya is jól érezte magát. Nagyon rég nem láttam őket sem, sokat nőttek, s ha mondhatok ilyet még szebbek lettek. Zaida, idősebb révén óvja és védi a kishúgát, szeret vigyázni rá. Öröm volt nézni, ahogy a kis Olaya próbál felállni, és azt, hogy Zaida mindig ott volt mögötte, hogy elkapja, ha nem sikerülne neki. Olaya a hónap elején volt 1 éves, már megtette az első lépteit. Olyan volt, mint ha meg akarta volna mutatni, hogy mire képes. : )
S ebben valahogy az apukájára emlékeztetett. Hiába családban marad.
A csajok pedig bevonultak a konyhába. Mindenki hozott valami otthoni kedvencet, amit tányérokra pakoltak. Majd receptekről kezdtek el csevegni, miközben terítettek.
Szerettem volna segíteni nekik, de azt mondták, hogy nekem más dolgom van.
Nem értettem hiszen, nem tudtam arról, hogy bármit is elfelejtettünk volna megvenni, vagy előkészíteni.
- Mit felejtettünk el? – kérdeztem, kevés kétségbeesés vegyült a hangommal.
- Nem, nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Menj a bejárat elé. – válaszolt Patrícia titokzatos mosollyal.
Amikor odaértem, ott állt ő. Kezében a kabátommal és már csak arra várt, hogy rám adhassa.
Felsegítette a kabátomat, feltettem a sálamat, a kissé bozontos sapkámat, aztán utolsó pillantást vetettem még a tükörre. Készen álltam arra, hogy kilépjünk a házból. Magam mögött a tükörben láttam őt is, aki már csak az indulásra várt.
Kinyitotta az ajtót, maga elé engedett. Kicsit megcsapott a hideg levegő, de olyan jólesően kellemes volt.
- Sétálunk? – szeme sarkából egy kisebb csillogást véltem felfedezni.
- Igen. – mosolyogva teljes egyetértésben, azt sugallva, hogy helyeslem ezt az ötletet bólintottam.
A kertünk nagy, Svájc pedig a maga hegyeivel és erdőivel nagyon gyönyörű, főképp, akkor, amikor az egészet hó fedi.
Elindultunk. Szinte minden lépést egyszerre tettünk meg, és ugyanabban az irányban anélkül, hogy megkérdeztük volna a másikat arról, hogy merre is menjünk.
- Örülök, hogy itt vagytok. Nem is tudtam, hogy jöttök, szólhattál volna – kezdtem el a beszélgetést.
- Én sem-válaszolt boldogsággal az arcán. Seb felhívott, hogy mi a tervünk, hol leszünk, és amikor kiderült, hogy nem volt különösebb tervünk, megkérdezte, hogy mi lenne, ha itt töltenénk a Szent estét, veletek. Ő is tudta, hogy hiányoztál nekem. – kacér vigyorral zárta le a mondatot.
- Te is nekem. El sem tudod képzelni, hányszor szerettem volna melletted, lenni a beszélgetéseink után, amikor nem érezted jól magad, amikor letörtél egy meccs után. S hányszor szerettem volna, ha mellettem vagy, egy rossz verseny után, vagy akkor, amikor nem tudtam kihez forduljak, mert nem volt egyetlen ember sem, aki olyan megértő lett volna, mint te.
- Én is éreztem ilyet. Fog ez változni valamikor? – kissé elszomorodó hangon kérdezte.
- Ígérem, a szünetben elmegyek majd a lehető legtöbb mérkőzésedre és ne aggódj erre lehetőség is lesz, hiszen a legtöbbet Spanyolországban tesztelünk.
- Ennek örülök.
- Mesélj, hogy érzed magad az új csapatban? A tv-ből ez annyira nem jön át. Nem látok be az öltözőbe, pedig milyen jó lenne – viccelődtem kicsit, de ezt ne említsd meg Sebnek légyszi.
- Nagyon jól érzem magam Barcelonában. Nem bántam meg a váltást. Jó a hangulat az öltözőben sincs probléma, mindig mindenkin tiszta alsó van. – nevetett.
- Ohhh, tényleg? – kacsintottam egyet. Tudod, amikor egy gólnélküli meccs végén lesétálsz a pályáról, leszegett fejjel teszed, akkor mindig elszorul bennem valami, és azt kívánom, bár odafuthatnék hozzád és megölelhetnélek.
Nem tudom leírni, azokat az érzéseket, amelyeket a szemében láttam. Megálltunk, majd megölelt, s az arcomra nyomott egy puszit. Mindig imádtam, amikor ilyen. Ekkor éreztem, hogy boldog és engem is mérhetetlenül azzá tett.
Amikor elengedett egy kicsit kirázott a hideg. Ezt ő is észrevette.
- Menjünk be, már biztosan kész a vacsora.
- Szívesen sétálnék még veled idekint.
- Nem szaladok el, folytatjuk, de fázol, és nem szeretnénk, ha nélkülünk kezdenék el, ugye?
- Nem. Persze, hogy nem.
Megfogta a kezem és a bejáratig futottunk. Mint a gyerekek, élveztük a versenyt. Bár ezt nem neveztem volna annak, hiszen kézen fogva nem tudtunk előzni, és nem is akartuk legyőzni a másikat. Ha verseny is lett volna köztünk, mindketten azt szerettük volna, hogy a másik nyerjen. Nem jutottunk a háztól a sétánk során túl messzire, többet beszéltünk, mint lépkedtünk.
Belépve a házba, anya hangja fogadott.
- Épp időben.
David lesegítette a kabátomat, majd ő is levette, aztán együtt mentünk el kezet mosni.
Majd az asztalhoz is egyszerre értünk oda. Az asztal nagyon szépen volt megterítve, tele a finomabbnál finomabb ételekkel. Mindenki szívét, lelkét beleadta.
Már mindenki ült, Seb és Patrícia között volt két üres szék. Ami csak Davidra és rám várt.
Ő a feleségéhez közeli oldalon, én pedig a Seb melletti széken foglaltam helyet. Imádtam, ahogy Zaida próbálja etetni a húgát, aki nem igazán akart szót fogadni, és inkább csak kézzel próbált enni.
Ahogy végig néztem az arcokat, azt láttam, hogy mindenki jól érzi magát, örülnek annak, hogy így összegyűltünk, és az étel is ízlik nekik. Mindenki megkóstolt mindent, és minden étel el is fogyott.
Egy nagyon hangulatos vacsorát szerveztek a csajok és a srácok. Mindenki nagyon jól érezte magát.
A vacsora végén a fa elé állt mindenki. A gyerekek, főképp a kis Olaya már álmos volt ugyan, de élvezettel bontotta ki az ajándékokat, csakúgy, mint a nővére.
- Itt tényleg tudott mindenki erről csak én nem. – kacagtam fel.
Mindenki hozott és vett ajándékot mindenkinek, csak én nem készültem, hiszen nem tudtam arról, hogy ennyin leszünk.
- Még jó, hogy én tudtam erről. – jegyezte meg Seb, és mindenkinek adott valamit egy ajándék dobozban.
Elképesztő! Nem csak megszervezte, de még ajándékot is vett mindenkinek. Aminek látszólag mindenki örült is.
Az ajándékbontás után, és a fa előtt közös ima után Patrícia, anya és a többiek elindultak, hogy elmosogassanak, elpakoljanak, pedig megkértem őket, hogy ne tegyék, hiszek ők a vendégek.
Ám hallani sem akartak erről. Azt mondták, hogy nekem más dolgom van.
- Megtennéd, hogy ágyba dugod a lányokat? – kérdezte Patrícia.
- Persze, örömmel. – vágtam rá azonnal. Nagyon imádtam a kicsiket és legalább gyakorolhattam.
Ilyenkor szerettem, hogy ennyi vendégszobánk van.
David felhozta Zaidát, én pedig a kis Olayát, aki már aludt.
Lefektettük őket egymás mellé, egy nagy ágyban. Egymásba nyíló volt az a két szoba, így Pati és David bármikor átmehettek a lányokhoz.
Nem volt sok dolgunk, Olayát nem akartuk felkelteni, gyorsan átöltöztettem és hagytuk is had pihenjen. Zaida pedig már szinte magától hozta a ruháját és átöltözött. Majd megkérte Davidot, hogy nyomjon neki fogkrémet a kis rózsaszín fogkeféjére. Kiment, megmosta a fogát, és már le is feküdt a testvére mellé. Kért egy puszit Davidtól és tőlem is, aztán, lefeküdt. Betakartam és már aludt is.
- Nagyon szépek David, és milyen nagyok.
- Mint az anyukájuk.
- Igen, mint ő. De azért, az apuka is kellett ehhez. – mosolyogtam. Gyere, átmegyünk a szobátokba, megmutatom, hogy hol van, és hogy merre van a fürdő.
- Nagyon szép ez a ház.
- Igen, már értem, hogy miért van ennyi szoba. Előrelátóak voltatok.
Közben leültünk az ágyra.
- Holnap már mentek?
- Igen. A karácsony hátralévő napjait otthon töltjük. Holnap Pati szüleihez megyünk, aztán az enyémekhez. Nem sok szünetet kaptunk, hamarosan elkezdődnek az edzések is.
- Szeretnék a következő meccsen már ott lenni.
- Azt én is nagyon szeretném. – mosolygott.
- Addig nem is találkozunk?
- Dehogynem. Szilveszterkor ti jöttök hozzánk.
- Tényleg? Seb már ezt is megszervezte?
- Úgy néz ki, bár lehet, hogy ezt ő akarta elmondani neked.
- Semmi baj, örülök, hogy beavattál a tervekbe. Megnézzük, mit csinálnak a többiek?
- Menjünk.
Azzal lementünk. Lent minden ragyogott. Közös munkával, széppé varázsolták az ebédlőt és a konyhát is.
Seb és én eligazítottuk a vendégeket. Megmutattuk a szobákat, hol a fürdő, hol találnak törölközőket. Mindenki fáradt volt és nagyon várták már a pihenést.
Miután mindenkit ágyba tettünk, mi is elindultunk fürdeni.
- Köszönöm neked ezt a csodálatos napot! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Köszönöm.
- Nem kell köszönnöd, a te boldogságod az enyém is. Szeretlek.
-Én is nagyon szeretlek.
..és megcsókoltam.
Nem voltam felhőtlenül boldog. Bár mindenem megvolt, és a világ egyik legszebb napját tette lehetővé nekem ismét Seb, mégsem tudtam felhők nélkül örülni. Nem hoztam fel, és amennyire csak lehetett próbáltam elfojtani magamban, de Seb nem, azaz ember, akitől bármit is el tudnék rejteni.
- Mi az? Érzem és látom is, hogy valami nem hagy nyugodni..Bár azt hiszem, tudom, mi okozza ezt, de szeretném, ha elmondanád.
- Nem akarok most erről beszélni. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy az, ami Mattival történt, teszi ezt. Nem tudok örülni és nevetni, anélkül, hogy ne jutna szinte minden percben az eszembe ez az egész. Nem akarom elhinni, hogy nincs többé köztünk. Egyszerűen nem, nem vagyok képes megérteni ezt. Mint valami rossz álom, amiből nem tudok felébredni. Szeretnék Kimivel lenni, és megölelni őt, de nem lehet. Tudom, hogy mellette van a családja, tudom, hogy nem akarja, hogy vele legyünk, de értsd meg, nem tudok nem gondolni rá. Szerettem volna felhívni, vagy csak egy sms-t írni neki, de mondd drágám, hogy írjak egy „ Boldog Karácsonyt’ szövegű üzenetet. Hogyan tehetném?
- Tudom, hogy miről beszélsz. Én is nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e neki, de nem tudtam rávenni magam erre. Kimi a legjobb barátom, ezt te is tudod. Szeretnék segíteni neki, de ez lehetetlen. Abban nem kételkedem, hogy erős és kibírja ezt is.
- Remélem igazad lesz.
- Tudom, hogy az lesz.
Majd puszit nyomott a homlokomra, együtt fogat mostunk és mi is bebújtunk az ágyba. Még egy utolsó csók, aztán lekapcsoltunk az éjjeli lámpát, lehunytunk a szemünket és lassan elaludtunk.
- Szeretlek – suttogtam.
- Én is- hangzott a gyors válasz.
Rövid ideig aludtam, de aztán hajnalban kinyílt a szemem, és nem tudtam visszaaludni. Kibújtam Seb karjai közül, vigyáztam fel ne ébresszen. Lementem a konyhába, a lehető leghalkabb zajjal, szinte lábujjhegyen lépkedtem, hogy senkit se keltsek fel.
Meglepődtem, amikor a kandalló előtt, a kanapén ült valaki. Mikor közelebb léptem, akkor vettem észre, hogy David az.
- Te sem tudsz aludni? – kérdeztem tőle. Ő még csak most vette észre, hogy lejöttem.
- Szomjas voltam, lejöttem inni valamit, aztán leültem kicsit nézni a tüzet a kandallóban. Kint esik a hó.
- Tényleg? Kint is voltál?
- Nem. Csak az ablakon át láttam. Szép, nagy pelyhekben hull.
- Az tényleg gyönyörű.
- Gondolkodtam, a mai beszélgetésünkön is. Az, amit a meccs végéről mondtál.
- Igen?
- Szóval, te azt mondtad, hogy leszegett fejjel megyek le a pályáról, és akkor megölelnél.
- Igen.
- Akkor nem mondtam, de arra gondoltam, hogy én is nagyon örülnék neki. Meg persze annak is, ha ott lennél. Az utóbbi időben alig láttuk egymást, és a telefon, a mailek, vagy egy SMS nem ugyanolyan.
- Sajnálom, hogy nem töltöttünk együtt több időt. Azt is, hogy nem voltam még meccseden sem. De ahogy ígértem neked, bepótolok mindent. Az összes mérkőzéseden kint leszek a szezon kezdetéig. Erre esküszöm neked.
- Boldog lennék, ha ott ülnél a lelátón.
- Ott leszek.
- Köszönöm. – büszkén mosolygott. Van valami baj, érzem, hogy van valami, ami nem hagy nyugodni. Elmondod?
- Ennyire látszik? Seb is ezt kérdezte lefekvés előtt.
- Nem arról van szó, hogy látszik. Inkább arról, hogy érzem, hogy nyugtalan vagy, és ez engem is nyugtalanít.
- Nem igazán akarok erről beszélni. Meghalt Kimi papája, és ez az, ami elszomorít. Tudod, jól ismertem. Nagyon jó ember volt, és nem kellett volna elmennie. Sok ideje volt még ezen a világon. Nem bírom megérteni, hogy miért ő és miért most..
- Ez ellen sajnos nem tudsz mit tenni. Mellette lehetsz vagy gondolhatsz rá, mást nem tudsz tenni. Azon pedig ne törd a fejedet, hogy nem kellett volna elmennie. Sok ember hal meg naponta a világon, és mindenki szomorú és nem érti, hogy miért éppen ő, de ilyen az élet. Tudod, nem válogatnak a jók és a rosszak között. Különben is, létezik jó és rossz ember? Mindenki jónak születik, és az idő és az út, amin elindul, dönti el, hogy milyen ember is lesz majd később az illető. De minden emberi élet értékes.
- Fáj a szenvedése. Nem akarom szomorúnak látni, és már annak a gondolata is, hogy azaz ember sír, vagy az, hogy mekkora fájdalmat is érez, megríkat.
- Nem óvhatsz mindig mindenkit.
- Mindenkit nem is, de titeket, akiket szeretek, titeket szeretnélek.
- Mi is szeretnénk óvni, azokat, akiket szeretünk, de fel kell készülnünk arra, hogy nem leszünk mindig képesek erre, de ez soha nem lesz egyenlő azzal, hogy nem is szeretjük őket. A szeretet pedig az ember érzi.
- Szerettem volna írni neki egy üzenetet, de hogyan küldjek egy olyan SMS-t, aminek a ’ Boldog Karácsonyt’ szöveg a témája? Hogyan lehet számára ez az ünnep boldog?
- Szerintem tudja, hogy szereted, és hogy gondolsz rá üzenetek nélkül is, de ha nem érzed úgy, hogy ezt kellene írnod, akkor ne ezt írd.
- Akkor micsodát?
- Nézz a szívedbe, a szíved tudja a választ. De most gyere, menjünk és aludjunk, hamar eljön a reggel.
Felállt, megfogta a kezem. Felmentünk a lépcsőn. Benéztünk a lányokra, akik nagyon mélyen aludtak : )
Aztán a szobámig kísért, majd jó éjszakát kívánt, megpuszilt és ő is visszament aludni.
Pár perccel később, egy számomra nagyon fontos ember, Finnországban kapott egy SMS-t, a ’ Bárhol jársz, itt megtalálsz’ mondattal.
Megnyugvással az arcomon bebújtam Seb mellé, a karjait újra átfontam a derekamon. Hamar elaludtam.
A reggel nagyon hamar ért mindenkit. Nem tudom ki kelt fel először. Mikor felébredtem Seb már nem volt mellettem. Ahogy kiléptem a szobából a folyosó telt volt, mindenki mostanában ébredezett. A lányok még az ágyban voltak, aludtak. Lent már javában dúlt a sürgés-forgás. Ismét elkészítették a reggelit. Szomorúsággal töltött el az, hogy a reggeli után eloszlik ez a nagy tömeg, hiszen mindenki elindul haza, és ki tudja, mikor látom őket újra.
Élvezem az életemet, és örülök annak, hogy ilyen, hiszen azért ilyen, mert én akartam, hogy ilyen legyen. Viszont ez volt az árnyoldala.
Miután már felfrissülne, felöltözve és nem pedig köntösben és mamuszban sétálgattam, észrevettem, hogy már mindenki készen volt. A kicsik is felöltözve, szépen összefogott lófarokkal ültek az asztalnál. Rajtam kívül mindenki helyet foglalt már. Olyan volt, mint ha előző este mindenki ráírta volna a nevét a székekre, vagy csak mindenki, annyira jól érezte magát azon a széken, ahol tegnap este ült, hogy ma reggel sem akart más székre ülni.
Vagy pusztán nem akarták elfoglalni a másik helyét.
Ezek alapján tehát David és Seb mellett ültem a reggelinél. Forró kávé, tea, a lányoknak kakaó, és a szokásos karácsonyi reggeli, ami nem különbözött egy átlagos reggelitől.
Ma sem tudtam levenni a szemem a lányokról. Imádom a gyerekeket, és ezek a gyerkőcök különösképp kedvesek a számomra. Az, ahogy Olaya próbálkozott azzal, hogy maga öntse a kakaóját, majd Zaida aggódó közbelépése lenyűgözött. Imádnivalók ezek a kislányok. Mielőtt belemerülhettem volna a csodálatukba, máris arra eszméltem, hogy befejeztük a reggelit. Próbáltam maradásra késztetni az embereket, de a gépek indultak, és szerették volna másokkal is megünnepelni a karácsonyt. Így búcsúznunk kellett. Puszi, puszi hátán csattant, jó kívánság, jó kívánság után született.
- Megígérted.
- ..és be is tartom. – válaszoltam Davidnak, megöleltem, megpuszilt és már ki is lépett az ajtón.
Az ajtóból még láttam, ahogy mindenki az autóba ül és elhelyezkedik. Seb segített betenni a kicsiket is az autóba. Elköszönt ő is mindenkitől, megköszönte, hogy részt vettek az ő kis őrült karácsonyában és elhajtottak.
Könnyek szöktek a szemembe, és azt éreztem, hogy máris mindenki hiányzik. A ház üres volt, amikor beléptünk.
- Még nincs vége. Gyere mi is megyünk.
- Hová drágám?
- Hát, anyuékhoz. Emlékszel így terveztük.
- Igen- bólintottam.
Azzal beültettet az autóba, majd az övek bekapcsolása után mi is elindultunk.
Amikor otthon voltunk, Seb nem engedte, hogy vezessek, főképp nem a téli időszakban. Ekkor többnyire ez az egyetlen lehetősége arra, hogy vezethessen. Így ha menni kellett valahová, akkor többnyire ő ment, vagy ha együtt mentünk, akkor is ő vezetett és ebből nem engedett. Én pedig nem ellenkeztem. Imádom a szemében a szenvedélyt, amit a vezetés vált ki belőle.
Seb szülei, már vártak minket. Kint álltak a ház előtt. Nagyon kedvesek és imádják a fiúkat, és engem is szeretnek. Azonnal elfogadtak, amikor Seb beállított velem. Azóta felhőtlen az öröm.
Miután megérkeztünk, azon kaptam magam, hogy már a kanapén ülünk. Az idő délre járt, kimentem Seb mamájához a konyhába.
- Segíthetek valamit?
- Pihenj csak már minden készen van.
Így visszamentem a fiúkhoz. Közben Fabian is megérkezett. A nagy Vettel család karácsonya azzal telt, hogy a Vettel szülők, fiúk és lányok a párjaikkal egy nagy asztal mellé ülnek, és együtt töltik el az ebédet.
A hangulat persze családias, és békés.
Így volt ez az ebéd alatt is. Egy szót sem ejtenek a versenyzésről, vagy a jövő évi szezonról. Van téma bőven ezek nélkül is.
Norbert, Seb papája is tudott a tegnapi meglepetésről, legalábbis erről árulkodott az a kérdés, amit fiának tett fel.
- Mindenki eljött tegnap?
- Igen eljöttek.
Aztán rám néztek.
- Tényleg mindenki tudott róla, csak én nem. – nevettem ezen.
- Igen. Seb beavatott minket is. Elmesélte, mivel akar meglepni.
- Sikerült neki : )
- Látod mennyire szeret téged.
- Tudom, hogy szeret, hiszen én is szeretem. Nagyon szeretem.
Seb anyukája gyakran szokott az esküvőről kérdezni, hiszen most, hogy úton van a baba is, már aktuális kérdéssé nőtte ki magát. Ma nem tette fel ezt a kérdést, és nem is került terítékre a nap további részében sem. Talán ők is megértették, hogy ez a mi dolgunk és nekünk kell dönteni.
Beszélgettem Seb nővéreivel, Stephanie-val nagyon jó barátnők lettünk ez idő alatt.
Aztán Seb szólt, hogy indulunk. Gyorsan felkaptam a kabátomat, elköszöntünk és már úton is voltunk.
Fáradt voltam, így kicsit ledőltem, Seb pedig mellém feküdt, a hasamat simogatta, és így aludtam el.
Pár órával később ébredtem fel, kipihenve. Seb végig ott volt mellettem, egy percre sem vette le a szemét rólam.
- Az álmotokat őriztem.
- Szeretlek.
Hamar teltek a napok, és azon kaptuk magunkat, hogy már csak két nap van hátra 2010-ből.
- Drágám, csomagolnunk kell- szólt rám.
- Holnap reggel indulunk Spanyolországba.
- Akkor tényleg ott töltjük a szilvesztert?
- David elmondta, ugye? – kérdezte.
- Igen. Beszélgettünk. Aztán szóba került, hogy hamarosan újra találkozunk és kicsúszott, bár gyanította, hogy te akarod majd elmondani nekem, mikor kiderült, hogy nem tudok róla.
- Úgysem tudtam volna tovább titkolni, hiszen nem igazán tudom merre is kell mennünk, Barcelonáig biztosan eljutunk, de onnan te navigálsz majd.
- Oké- egyeztem bele. Szerintem ne vigyünk túl sok csomagot, pakoljunk bele egy bőröndbe mindketten.
- Ez nem túl jó ötlet. Hiszen nem jövünk vissza. Azt mondtad Spanyolországban maradunk.
- Igen, igaz. Kiment a fejemből, hogy lassan minden elkezdődik elölről.
- Együtt leszünk, ez a fontos.
- Igen, csak ez számít.
- Ezt viszed? –mutattam rá az egyik farmerjára.
- Igen, ezt is.
Aztán kivett még néhány farmert, pólót, inget, cipőt és elpakolta őket. Mire befejezte a csomagolást, én is készen voltam. Az nap hamar feküdtünk le, hiszen a gép reggel indult.
Az ünnepek idején csoda, ha az ember talál egy gépet, de ha az ember Forma-1-es világbajnok, biztosan kap jegyet bármelyik járatra. Ilyen szempontból nem is volt annyira szoros a program.
Délre értünk Barcelonába, egy órával később pedig már Davidék háza előtt álltunk. Nem tévedtem el, pontosan emlékeztem az útra, annak ellenére, hogy az idejét sem tudom mikor jártam itt utoljára.
Kiszálltuk az autóból, és kinyílt az ajtó. A lányok szaladtak ki, rögtön utána kilépett David is. A lányok a nyakamba ugrottak. Megpusziltam őket, majd felálltam és megöleltem Davidot is.
- Végre itt vagytok. – kezdte David.
- Gyertek beljebb – jelent meg az ajtóban Patrícia is. – Itt azért melegebb, nem?
- Bizony- válaszolta Seb.
Levettük a kabátokat, Seb behozta a bőröndöket, Davidék megmutatták hol a szobánk.
Pati már készen állt az estére. A készen, az azt is jelentette. Megterítve, minden elkészítve, csodálatos illatok árasztották el a házat. Nagyon szép és tágas ez a ház. Szerettem itt lenni. Épp olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.
A karácsonyfa bár magas volt, annál sokkal terebélyesebb, széles volt, és ez nagyon tetszett. Mint kiderült ők nem olyan egyetértésben választották ki, mint mi, de végül a női szó győzedelmeskedett. Arany és vörös színekben pompázott a fa, rajta Zaida néhány saját készítésű díszével.
Bárhol is voltunk a család szó mindenhol egy erős, összetartó közösséget jelentett.
A pezsgő már be volt hűtve, a gyerekpezsgő is már csak a felbontásra várt.
A fiúk beszélgettek.
- Mindketten sportemberek és mindketten máshonnan jöttek, biztosan találnak érdekes témát. – nyugtatott meg Pati.
- Igen, tudom, hogy tudnak miről beszélgetni. : )
- Nagyon szép házatok van, tetszettek a bútorok is, nagyon kellemesen rendeztétek be, és zseniális a tér, a kertről nem is beszélve.
- Örülök, hogy tetszett. Minden együtt találtunk ki. Mindent együtt álmodtunk és valósítottunk meg. Jövőre pedig felépül a teniszpálya is.
- Teniszpálya?
- Igen. Seb és én is nagyon szeretünk teniszezni, és mivel hatalmas a kert befér. Nem szeretnénk mindig elmenni a központi pályára. Ez így kényelmesebb és közelebb is van.
- Jó ötletnek tűnik. – helyeselt Pati.
-
A mobilom csörgése szakított félbe minket.
- Igen, tessék?
- Szia, Raffaela vagyok.
- Ohh, szia, nem ismertem fel a hangodat.
- Semmi gond, hogy vagytok?
- Remekül vagyunk, Spanyolországban Davidéknál.
- Ti?
- Itt is minden rendben van.
- A fiúk?
- Ők is remekül vannak.
- Remélem, hamarosan találkozunk majd.
- Igen, én is.
- Nem akarlak feltartani, csak Boldog Újévet szerettünk volna kívánni nektek. Itt hamarosan beköszönt, Európában , azért erre még várni kell.
- Igen, még van pár óránk, de nem zavarsz. Mesélj kicsit. Hogy telt a karácsony?
- Családiasan. Itthon voltunk, és együtt ünnepeltünk, Felipe és az én szüleim is meglátogattak minket az ünnepek alatt, ma is itt vannak. A tietek hogyan telt
- Seb mindenkit meghívott hozzánk, és egy hatalmas, családi Szent estét töltöttünk együtt. David lányai annyira aranyosak, és nagyon boldog voltam, hogy ennyin eljöttek. Meglepetést volt, hiszen nem is tudtam róla semmit, de annál nagyobb volt az öröm.
- Seb nagyon szeret téged.
- Tudom.
Raffaela, gyere szívem.
Hallatszott a telefonban Felipe hangja.
- Ohh, ez Felipe. Puszilom őt is, és mindenkit. Nagyon boldog újévet kívánunk mi is nektek. Vigyázzatok magatokra és egymásra is, jövőre találkozunk.
- Ti is vigyázzatok egymásra, sziasztok. Boldog Újévet Nektek és Davidéknak is. Sziasztok.
- Sziasztok.
Raffaela volt, Boldog Újévet kívánt mindenkinek- közöltem a többiekkel. Már David és Seb is visszaért hozzánk. A kicsik a fa előtt játszottak. Szépen kiöltözve mindenki. A fiúk ingben és farmerban. David fehér és Seb fekete ingje, egy sötét farmerral kombinálva, szép látványt nyújtott.
Pati és én is szoknyában voltunk. A lányok hajában masni, rajtuk kis rózsaszín ruha, szürke kis harisnya és piros cipellő.
Meghökkentő volt az a pillanat, amikor éjfél előtt mindenkinél telefon volt, mindenki válaszolt vagy épp üzeneteket írt a családtagoknak, barátoknak. A lányok pedig az ő kis játéktelefonjaikkal próbálták utánozni a felnőtteket.
Az vicces volt.
Éjfél előtt mindenki kezébe vette a pezsgőspoharakat, Seb a gyerekekét, David pedig a felnőttekét bontotta ki, majd töltötte ki a poharakba. Mindenki a kezében tartotta és várta az éjfélt. Leguggoltunk a gyerekekhez, hogy egy magasságban legyünk velük. Majd Pati megfogta David kezét, Seb az enyémet, a kicsik egymásét. J
Aztán, amikor beütött Január 1-je felemeltük a poharakat, ’ BOLDOG ÚJÉVET’ mondtuk, majd a levegőben koccintottunk. Aztán megcsókoltam Sebet, Pati pedig Davidot.
- Szeretlek, és bármit is hozzon az Új év, együtt mindent átvészelünk.
- Tudom, hogy minden rendben lesz, hogy együtt leszünk, megtartjuk az esküvőt, megszületik a baba. Szeretlek. Szeretlek titeket. – válaszolta.
- .. és te leszel a bajnok!
A mellettünk lévő pár már a gyerekeket tartotta a kezében. Kicsit már fáradtan, de ők is boldogok voltak : )
Pati és David felvitték őket, hogy lefeküdhessenek.
David Pati előtt jött le.
- Nemsokára meccs lesz-kezdte, vigyorral az arcán.
- Igen. Tudom. – kacsintással jegyeztem meg. Én ott leszek.
- Hidd el, én is.
- Reméltem is, különben az egész nem érne semmit.
- Seb, te is eljössz majd?- fordult Sebhez.
- Egy mérkőzésre majd szakítok időt : )) – mosolygott.
- Várni foglak titeket- nézett ránk David.
Aztán mind felmentünk az emeletre, mindenki a szobájába.
- Köszönöm, hogy vagy nekem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.
- Én sem tudom, mi lenne velem nélkületek. Valószínűleg nem lennék ugyanolyan ember, mint most. Nem lennék az, aki.
Azzal megcsókolt, hosszasan, forrón és olyan szenvedélyesen, ahogy csak tudott. Imádom, az ilyen csókokat. Áldás az életnek ez a része : ) Imádom a száját és mindent, ami vele jár.
Szenvedélyes éjszaka állt előttünk. Kiakartam élvezni minden egyes pillanatát.
