A szezon véget ért, de az év nem

Bár a szezon már véget ért, még akadt tennivaló bőven.

Először Franciaországba repültünk, egész pontosan Viry-be a Renault gyárba.

Sebastian, Christian és Adrian köszönetet mondtak a helyszínen is az idén kitűnően muzsikáló erőforrásaiért.

Majd Németországba mentünk, hiszen december első hétvégéjén rendezték a Race of Champions-t Düsseldorfban.

Nagyszerű pontja ez az évnek. Ilyenkor nagyon sok pilóta gyűl össze különböző kategóriákból. Móka és kacagás csupán, erről szól a hétvége.

A ROC előtt azonban volt még egy másik rendezvény is, melyet a Head and Shoulders szervezett, s ahol Seb néhány rajongójával találkozott, amellett, hogy visszaülhetett a gokartba is, ahonnan indult.

Két világbajnok egy csapatban, otthon, zsinórban a nemzet ötödik győzelméért. Jó program szombat délutánra.

A feladat persze teljesítve, hiszen Michael és Sebastian különleges győzelmet arattak, bizonyítva ezzel, hogy egy kivételes csapatot alkotnak.

Az egyéni versenyt Seb nem nyerte meg, és nem lett a bajnokok bajnoka sem, de a legkülönlegesebb vezetésért megkapta a különdíjat.

Az AutoSport Awards díjátadására Londonban került sor.

Másnap Ausztriában a Servus TV stúdiójában volt jelenése, ahol dedikált, de legfőképpen a szezonról beszélt.

Majd ismét Indiába vettük az utat, a FIA gálára, ahol Sebastian hivatalosan is megkapta a világbajnoki trófeát újra.

Örömmel és mérhetetlen boldogsággal töltött el ez a látvány.

Egy héttel később Miltonba utaztunk, egy nagyszabású show-ra.

A Red Bull Racing csapata, együtt, egy helyen, mindkét autójával és pilótájával a bázison, 60.000 ember előtt.

Kell ennél több?

S amikor ennyi jó történik azt hisszük, hogy milyen rendben van, és az ember már csak jót vár.

Mindezek után haza utaztunk és elkésztünk mi is az ünnepekre készülődni. Együtt tettük fel az égőt a házra.

Amikor is kaptam egy telefonhívást Patríciától, aki azt mondta, hogy ne aggódjatok, de készüljek fel arra, hogy rossz híre van, ismételten megkért arra, hogy nyugodjak meg, mert tényleg minden rendben van.

Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, ami történt, de aggódni kezdtem, és mivel ő és nem David hívott, rögtön arra gondoltam, hogy vele történt valami, s mint később kiderült okkal.

- Ne aggódj. David kórházban van, eltört a bal sípcsontja, de jól van, meg kell műteni. Megkért, hogy szóljak neked is, de leszögezte, hogy kérjelek meg arra, hogy ne aggódj, habár tudja, nem fog menni.

- Kórházban? Eltört? De, hogy történt? Miért nem ő hív?

- A meccsen, Japánban. Fájdalomcsillapítót kapott és most alszik. De jól van. Itt vagyok mellette. Nem akarta, hogy a hírekből tudd meg.

Már a beszélgetés közben elkezdtem csomagolni, ezt is, azt is, összeszedtem néhány ruhát, cipőt, és a bőröndöm már útra készen állt.

Az ágy szélén ültem, amikor Seb belépett, egy pillanatra némán megállt, majd odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy mi történt.

- Patricía az előbb hívott, David kórházban van, eltört a lába, meg kell műteni. Seb.. én.. oda kell mennem, vele akarok lenni. Tudom, hogy lassan itt a karácsony, tudom, hogy itt kellene lennem, és azt is, hogy veled akarok lenni, szeretlek, de így nem tudok megnyugodni. Megérted?

- Szeretlek. – Azzal felállt, kinyitotta a szekrényt, belepakolt és ismét elém állt.

- Indulhatunk.

Csodálattal néztem rá. Hiszen tudta, tudta mire van szükségem. Mert amellett, hogy mindenképp David mellett akartam lenni, azt is akartam, hogy Sebastian elkísérjen és ő ezt tudta.

Felhívtam Heike-t elmondtam neki, hogy hová megyek és megkértem, hogy ne kezdjen bele a karácsonyi sütésbe, mert addigra visszaérek.

Barcelonaban rögtön a szállodába mentünk, ahol lepakoltunk, majd indultunk is tovább a kórházba. Pati pontosan elmondta, hogy hol van David, majd azt is, hogy fent van és bemehetek hozzá.

Először nem tudtam, hogy mi fogad majd, hogy reagálok, de aztán ahogy megfogtam a kilincset és rájöttem arra, hogy az ajtón túl ott fekszik bent a második férfi a világon, akit nagyon szeretek, hirtelen erővel és bátorsággal töltött el.

Így hát beléptem, bezártam az ajtót magam mögött, majd megálltam, és csak ránéztem.
David, amint meglátott vigyorgott, láttam a szemében az örömet, amely a meglepettséggel párosult.

Egyre közelebb léptem, majd a nyakát átkarolva megöleltem, s homlokon csókoltam.

- Jól nézel ki! – kezdtem.

- Ugye? Nekem is tetszik. – mosolygott.

- Nagyon megijesztettél. Tudom, hogy megkértél, hogy ne aggódjak, de tudod, hogy szeretlek, és nem vagyok erre képes… így itt vagyok, és nem mozdulok innen, míg ki nem engednek.

- Holnap műtenek, pár nappal később pedig kint leszek, de attól tartok mégis el kell menned.

- Nem akarod, hogy melletted legyek? – kérdeztem szomorkásan.

- Elfelejtetted mit ígértél nekem tavaly karácsonykor nálatok? Haza kell menned, összeszedned a családot és visszajönni hozzánk, hiszen együtt ünnepeljük az új évet.

- Nem felejtettem el, csak azt hittem, hogy a történtek után, inkább csak otthon lennétek, csak ti..és..

- Nincs és.. hogy gondolhattad? Megígérted, és be kell tartanod.

- Persze, hogy betartom.

Beszélgettünk, míg az orvos nem jött a vizitre. Majd Sebastian-nal visszamentünk a szállodába és pihentünk..

Final

Nehéz elhinni, hogy szinte most kezdtük el a szezont és máris itt állunk az utolsó versenyhétvége kapujában. A pilóták zöme nagyon várja ezt a pillanatot, főképp, ha a világbajnoki cím sorsa már a finis előtt véget ért. Egy idő után viszont már mindenkinek hiányozni kezd, és minél hamarabb visszaülne.

Imádom Brazíliát, az országot, a hangulatot, az időt, az embereket, mindent, ami itt van. Az egyik kedvenc országom, itt ér véget valami és egy időben kezdődik el valami új.

Megérkezni is fantasztikus erre a csodás helyre.

Sebastiannal mindig korábban, már kedden megérkezünk ide, amelynek több oka van, de legfőképpen az, hogy ilyenkor szoktam Rafaellával a legtöbb időt eltölteni. Ilyenkor sok időnk van egymásra, elmegyünk vásárolni, kávézóba, moziba és csak beszélgetünk, több hónap történéseit kell megtárgyalnunk. Az idő szalad, szinte csak együtt töltjük ezeket a napokat, legalábbis a legtöbb részét, a többit pedig a srácainkkal.

Mindenképp Sebbel tartottam a pálya körbejárására csütörtökön, bár ő ezt is egy versenynek titulálta és futni kezdett. Együtt töltöttünk minden pillanatot, pedig tudtuk, hogy most kezdődik majd igazán csak azaz idő, amikor minden egy kicsit lelassul és megváltozik.

A fotózások mellett, nagyon sok PR eseményen vettünk részt, majd végre zöldre váltott a lámpa és elkezdődött az utolsó pénteki edzésnap is 2011-ben.

Az eredmények olyanok voltak, mint minden pénteken, igazából minden úgy történt, ahogy az egy versenysorozat pénteki részén szokott.

Verőfényes napsütésre ébredtünk szombaton. Az utolsó időmérős szombaton az idén. Nevezhetem-e megszokásnak azt a tényt, hogy az idén a harmadik szabadedzést és az utána következő utolsó kvalifikáción is Sebastian volt az első? Mert ezen a napon sem történt más, nem írtak új forgatókönyvet.

Mindenki tette a dolgát és próbáltak nem emlékezni arra, hogy van az a srác, aki az idén mindenkinél több szombatot nyert meg és a bajnokság vége előtt négy futammal már a sportág történetének legfiatalabb kétszeres világbajnokának mondhatta magát?

Azért ez így leírva is elég bizarrnak hangzik, hát akkor kimondva és átélve milyen érzéssel és mekkora súllyal nehezedik a többiek vállára..

Innen nézve érthető, hogy szinte mindenki kivétel nélkül várta már ezt a napot és az utána következőt is. Nem csak a pihenés és a szabadság miatt, hanem mert ’ megunták ’ az idei játékokat, és szívesebben próbálgatnák már a következő évi kollekciót. Arra viszont még várni kell egy keveset.

Ami biztos volt az nem más, mint hogy Sebastian megszerezte a 16. pole-pozícióját is 2011-ben, amellyel immár megdöntötte Nigel Mansell rekordját.

Bámulatos, nem igaz?

Ilyen folytatásban bíztam, igen ebből már sejthető, hogy mi történt vagy hogy mi nem történt meg vasárnap.

Minden úgy indult, ami akkor szokott, amikor Sebastian indul az élről.

Nagyszerű és hibátlan rajt, tetemes előny.. és akkor jött a rádióüzenet, mely szerint gond van a váltóval..

Sebastian először nem vette ezt komolyan, de amikor már sokadjára és egyre komolyabban, és hangosabban figyelmeztették nem tehetett mást, visszavett és átengedte a győzelmet a csapattársának.

Lehetünk kételkedők és elfogultak is, mondhatjuk, hogy a csapat így adta át a győzelmet Marknak, hogy ne búcsúzzon el az idei szezontól üres kézzel.

Gyárthatunk olyan elméleteket is mely szerint a csapat magát a pilótájukat is becsapta az állítólagos problémával.

Én azt mondom, hogy sem ennek, sem annak nincs értelme. S tudjátok miért? A képlet egyszerű.

Nem egy versenyt kell megnyerni, hanem a versenyt, azt a versenyt, amellyel eléred a célodat és valóra váltod az álmodat. Azt a versenyt, amellyel a futamgyőzelem mellett a világbajnoki titulust is elhódítod, ez pedig Marknak még nem adatott meg, s ki tudja talán nem is fog.

Nem volt okom arra, hogy irigyeljem tőle ezt a sikert, mint ahogy nem volt Sebnek sem, hiszen minden úgy történt, ahogy az meg volt írva, még akkor is, ha ez nem kedvezett nekünk.

Mégis, azt gondolom méltóképpen zártuk le ezt a szezont. S, remélem sok ilyen adatik még nekünk. Talán jövőre? Végülis soha ne mondd, hogy soha.

A futam, a dobogó, a kötelező interjúk után pedig volt még hátra valami, egyetlen dolog még az utazás előtt, még az előtt, hogy mindenki eltűnik a maga kis világba, és majd csak jövőre mászik elő vackából.

A közös év végi fotózás kihagyhatatlan pillanata az idény utolsó futamának, legyen az bárhol is a világon. Ilyenkor minden pilóta egyetlen helyen van, mosolyog.

Talán míg a fotós beállítja a gépet, mindenki végig gondolja az év pillanatait, azt amit átélt, mindent, aminek őrült, s minden, ami fájdalmat okozott és elégedetlenséggel töltötte el. A hibáit, és minden apró kis sikert, ami örömöt okozott. Körbe nézne magán jobbra és balra, ránéz arra az emberre, akitől az idén kikapott, aki jobbnak bizonyult nála, akivel szívesen helyet cserélni, vagy ránéz arra a pilótára, akinek a helyére ül be jövőre, ránéznek arra is, aki már nem lesz itt velük egy év múlva. Ahogy a fotós készíti a képet, lelki szemeikkel ők is megörökítik ezt és elraktározzák.

Majd midőn a fényképész int, hogy végeztünk, felállnak, mélyen a levegőbe szippantanak, vetnek még egy pillantást egymásra, van, ki elköszön a másiktól.

Majd mindenki eltűnik és erről a pár percről csak egyetlen emlék marad a szemünk előtt.

A kép, amit a fotós pár perccel ezelőtt készített, ahol 2011 látható, teljes valójában.

Sorskerék..

A futam utáni héten nyomott voltam, elég sokat fájt a fejem, többször voltam kimerült, pedig annyira nem pörgöttem fel magam, nem vállaltam túl sokat, igyekeztem mindenből kivenni a részemet. Nagyon sokat edzettünk Tommival és Sebbel. Jó végre visszaállni arra az edzésterve, amiket ezelőtt meg tudtam csinálni.

Csendesen, de gyorsan telt el a hét. Európában elég hüvős az idő, így jó volt az Abu-Dhabiba tartó repülőn ülve arra gondolni, hogy Ázsiában nyoma sincs annak az őszi, kora téli időnek, mint otthon.

Már a repülőn ülve is csak özönlöttek az emlékek, minden egyes szót hűen felidéztem, de tudtam, hogy ez még csak a kezdet.

A pálya bejárás alkalmával volt minden tele érzelemmel, minden ösztönösen, reflexszerűen öntött el.

Különlegességnek számít, hogy délután kezdődik a verseny, amikor a Nap már lemenőben van, és mesterséges fényvilágítás mellett fejeződik be. Mindemellett a hotel szobád alatt hajtasz át, a szállodát egy híd köti össze, meleg van és az óramutató járásával ellentétesen haladsz. S, ha mindez így együtt nem lenne elég, még a világbajnokságot is nevető harmadikként ezen a pályán szerezte meg Sebastian. Kérdem én, van-e valaki, aki kételkedik abban, hogy ez a legfontosabb helyszín a naptárban, mert olyan emlékek kötik ide az embert, amelyet sem a hazai verseny és egy túlfűtött drukkerekkel telt helyszín nem képes felülmúlni.

Sok az a hely, amit az ember láthat Abu-Dhabiban. A Ferrari drukkerek nyilván kibérelték az élményparkot, amely lenyűgöző már csak látványra is.

A hotelben maradni is nagyszerű kilátást biztosít, ráadásul a pálya nagy részét is látod, így igazán különössé teszi a légkört.

A pénteki edzéseket már nagyon vártuk, akkor kezdődik csak el igazán egy versenyhétvége.

Az első edzésén néhány jövő évi elemet rakatott az autókra Adrien, mondván remek alkalom ez a tesztre, adatok és tapasztalatok gyűjtésére. Seb persze önként jelentkezett, majd ő kipróbálja őket és megpróbál hozzátenni, amennyiben lehetősége van rá.

Igen, ez rá vall. Ha tanulni lehet, akkor ő fog is.

Szombaton harmadjára is megszerezte a pole-t a naplementében, sőt ez nem csak egy újabb edzésgyőzelem volt, hanem egy 20 éves rekord megdöntése is.

Mi, a csapatban nem foglalkozunk ezekkel az adatokkal, persze jól mutatnak, de nem igazán ez számít. Ha valaki csak erre hajt, akkor elfelejti milyen is az igazi versenyzés, elfelejti miért is van itt.

Én azonban nem tudom elfelejteni azt, ami másnap történt..,

Minden ugyanúgy történt, Sebastian remekül kapta el a rajtot, szépen jött, már az első pillanatban előnyre tett szert, majd az autó defektet kapott, a mezőny elment mellette, vissza ment a boxba, de már nem tudtak a szerelők mit kezdeni ezzel, és fel kellett adnia idén először egy futamot, a futamot.

Nem így akartunk emlékezni erre, hiszen az eddigi, ezen a pályán rendezett versenyekből mindet megnyerte, itt lett világbajnok először, és most..

Talán a sors az, hol ad, hol elvesz.. Nem lehet logikusan megmagyarázni a történéseket, csak elfogadni és tovább menni, mást úgy sem tehetünk.

Sebastian pedig nem az a fajta ember, aki belebetegszik egy önhibáján kívüli helyzetbe, végülis ez a sport, bármi megtörténik..