Először kétszeres bajnokként..

Nagyon vártuk már, hogy megérkezzünk Japánba. Egyáltalán nem félünk és nem is féltünk attól, hogy bármiféle gondot jelentene a korábban itt történt katasztrófa. Mi csak itt akartunk lenni és megpróbálni valamilyen módon segíteni a japánoknak. A mi módunkon.

Ez volt az elsődleges és a legfontosabb dolog, amire gondoltunk az indulásunk előtt.
Az, hogy Sebastian itt nyerheti meg a második világbajnokságát és itt állíthat fel újabb rekordot, ha mondhatom ezt, csak másodlagos volt.

Nem jó az, ha az ember beleéli magát valamibe. Semmi értelme sincs annak, hogy előre eldöntöd mire költöd a lottó nyereményt, pedig még meg sem nyerted a fődíjat.

- Elmondhatatlanul jó érzés itt lenni, körbe nézni. – mondta miközben mélyet szippantott a levegőből.

Miután én is magamba szívtam a friss, ázsiai levegőt egyet értettem vele.

- Annyira vártam már, hogy újra itt lehessünk, hogy újra ezt érezhessem.

- Pontosan mit?

- A szabadság szenvedélyes illatát.

- Ez kicsit félelmetes.

- Miért lenne az? – A szemébe néztem és próbáltam olvasni a gondolataiban. Töprengésemet lágyan csengő hangja törte meg.

- Nehéz elmagyaráznom mit érzek, amikor az érzésekről kérdeznek, és emiatt néha nehezen értenek meg. Itt vagy te, akinek nem kell magyaráznom, mert ki mondja, ami a szívemben van.

- Ez azért lehetséges, mert annyira szeretlek téged. – próbáltam a leggyorsabban elmondani ezt a mondatot, mert éreztem, hogy elcsuklik a hangom és benedvesedik a szemem.

Sebastian ekkor elém állt két kezével megfogta a combjaimon tanyázó kezeimet, felemelte mellkas magasságig. Majd közelebb lépett hozzám, de a kezeimet egy pillanatra sem engedte ki sajátjai szorításából. Megcsókolta összekulcsolt kézfejemet, aztán rám nézett.
Pár pillanatig mindketten így álltunk és néztük azt, aki nélkül egyikünk sem tudna élni: a másikat.

Mintha megállt volna az idő, aztán hirtelen indult el újra. Melegség töltötte fel az ajkaimat, s már nem éreztem szorítást a kezemben. Őt öleltem, úgy ahogy ő is engem, úgy, hogy semmi és senki nem tudott volna elválasztani minket egymástól. Hozzám tapadt, a szánk pedig nem akart elválni egymástól, minden egyes csók egyre többet kívánt.

- Na de, gyerekek…-hallottuk, majd ugyanez a hang köhécselni kezdett.

Abbahagytuk és körülnézünk. A hang Christiané volt, aki nem egy maga állt körülöttünk. A srácok már készen álltak a pályabejárására és csak Sebastianra vártak.

- Velünk tartasz? – kérdezte Rocky, de a másik oldalamon, nehogy összefonódjatok a Spoonban – nevetett.

- Már, ha kibírjátok addig- szállt be a tréfálkozásba Christian.

- Igen nagy erőt kellett magamon venni ahhoz, hogy ne fogjam meg Seb kezét is és ne rohanjunk el valahová, de ő ide elsősorban versenyezni jött, amiről nem feledkezhettem el.

- Nem, nem tartok veletek. Inkább körülnézek a paddockban.

- Biztosan?

- Igen. Van egy kis dolgom- füllentettem.

Egy puszit nyomtam Sebastian homlokára, majd hátat fordítottam nekik és elindultam vissza a garázsba. Nem volt dolgom, de ez nyilvánvaló volt.

Este a hotelben már csak pihenni akartam. Amikor egy versenyhétvégén a versenyhelyszínén vagyunk, akkor a versenyzés , a munka az leső.

A pénteki edzéseken jól mennek a srácok, és a szombati edzésen sem dőlt meg az eddigi monopol, Seb szerezte meg a rajtelsőséget.

Ekkor már biztos voltam abban, hogy jól döntöttem akkor, amikor nem akartam folytatni a délutáni abbahagyottakat.

Szombat este egy csókkal kívántam jó éjszakát Sebnek, de ennél többe nem mentem bele.

Nagyon vártuk a vasárnapi versenyt, jól alakultak itt a dolgaink az elmúlt két év során és a tegnapi pole megszerzése is még inkább a bizakodásra adott okot.
A verseny előtt lassan már megszokássá válik, hogy Sebastian és én felállunk a korlátok közé és végig nézünk a tribünön ülő rajongókon, integetünk nekik. Itt Japánban különösen örömmel töltött el a boldog arcok, mosolygó kisfiúk és kislányok csillogó szemeinek látványa. Mérhetetlenül szenvedélyes és udvarias nép ez, és mi pedig határtalanul boldogok vagyunk, hogy, ha nem is enyhíthetünk, de egy időre kirángathatjuk őket a szomorúságból, és erőt adhatunk nekik, megmutathatjuk, hogy van ki út. Mi így segítünk.

A versenyen egy cél volt Seb szeme előtt. A dobogón akart végezni, persze lehetőség szerint a legfelső fokán, de a legfontosabb az volt, hogy ott fent állva ünnepeljen.

A versenyen történt, ami történni szokott. Előzések, elrontott stratégiák és eltaktikázott kiállások, de a végén sikerült.

A futam leintését követően, Sebastian Vettel a dobogón ünnepelhette zsinórban a második világbajnoki címet is.

Miután Seb megnyerte először ürességet éreztem, később ez átcsapott vad hiányba, ezeknek az érzéseknek nem értettem az okát. Persze próbáltam mit sem mutatni ezekből. Ez csak ideiglenes állapot, és nem tart örökké. Talán azért van, mert nem sikerült győzelemmel ünnepelni, talán azért, mert kicsit sem hasonlított az első világbajnoki címre, nem tudom.
Csak azt, hogy ott akkor a percben nem tudtam felhőtlenül örülni ennek.
Persze ott álltam a dobogó alatt a csapattal, és néztem ahogy ünnepel, hiszen szeretem őt, és mindig is szeretni fogom, és örültem annak, hogy örül, örültem annak, hogy mosolyog, hogy sikerült és hogy megkönnyebbült, de persze azt is tudtam, hogy addig nem áll meg, míg egy verseny is hátra van a szezonból.

A csapattal este 18 óra után álltunk össze, mindenki. Ekkor kaptam meg Sebastiant én is. Ekkor tudtam odalépni hozzá, megölelni, magamhoz szorítani, megcsókolni.
Addig a médiával beszélt, minél hamarabb túl akart lenni a kötelező körökön.

Ekkor már nem éreztem semmit sem a korábbi „csalódott” hiányérzetemből. Elmúlt, amilyen gyorsan és érthetetlenül jött olyan módon is távozott. Szerencsére.

Hatalmas volt a buli, mindenki mindenkit megölelt, mindenki örült egymásnak.
Sebastian előbb meghajolt a csapat előtt, hiszen hatalmas siker ez, amelyre egyedül semmiképp sem lett volna képes és ezt ő biztosan nem felejti el ezeknek a csodálatos embereknek, akik mindezt lehetővé tették neki, de persze nem csak itt a helyszínen előtte álló emberek, hanem mindenki, a gyárban, és Ausztriában is. De mindennek eljön a maga ideje.

- Gratulálok!

- Köszönöm! – majd felkapott, s miközben megcsókolt körbeforgatott.

- Alig várom, hogy végre együtt lehessünk. Szeretlek! – súgtam a fülébe.

Ekkor még nem tudtam, hogy erre többet kell várnom, mint azt gondoltam.
Seb a csapattal egy ír pubban ünnepelt hajnali 5-ig, persze mellette voltam én is, de nem lógtam a nyakán. Nekem is megvannak a magam barátai a csapatnál, többnyire mindenkivel megtalálom a közös hangot, és mindenkivel nagyszerű a kapcsolatom.

Gareth-tel nagyon jókat szoktam beszélgetni. Seb csapatának a tagja, és mindig jól érzem magam a társaságom. Épp egy beszélgetés közepén tartottunk, amikor hajnalban Seb éneklő hangjára figyeltünk fel. Kareokozni kezdett, fogalmam sincs ki adta a kezébe a mikrofont.

A Yellow Submarine-t énekelte, de nem állt meg egy dalnál. Szeretem a hangját, és imádom azt az őrült fejét. Egy két ital után ő is könnyebben bontakozik ki.

Hajnali 5-ig tartott az ünneplés, de már így is túl késő volt. Sebastian-nak hétfőn meg kellett jelennie a gyárban, Atsugiban.

- Drágám, hajnali 5- van..pár órán belül a gyárban kell lenned..Azt hiszem ideje lenne visszamennünk a hotelbe, lezuhanyozni, aztán pár órát aludnod is kellene, utána pedig meg kell jelenünk a média előtt.

Az úton, ahol mondanom sem kell én vezettem. Végre vezethettem Sebastian mellett és erre két világbajnoki címet kellett várnom.

- Szólhattál volna.

- Miről? – kérdezte.

- Arról, hogy két világbajnoki címet kell várjak, hogy autót vezethessek melletted.

Hangos nevetésbe kezdtünk.

A gyárban a média kérdéseire kellett válaszolni a Yokohamai közönségtalálkozón pedig a rajongóival is találkozott, majd innen indultunk tovább.

- Már is ennyi az idő? Menjünk.

A zuhany, a 2 óra alvás és az alapozó sem volt elég arra, hogy Sebastian arcán ne látszódjon a másnaposság. A helyzetet a rekedtes hangja is tetőzte. De hát nem volt mit tenni, ha menni kell, hát menni kell.

- Nagy buli volt.. – mondta

- Nem fáj a fejed? Nem kérsz egy Aspirint?

- Nem, nem. Semmi gond. Jól vagyok, de még mindig nem hiszem el, ami történt.

- Érthető, ha ennyit ittam volna én sem hinném el- csipkelődtem vele az úton.

Délután visszamentünk a szállodába, kaját rendeltünk és ki sem bújtunk a szobánkból másnapig. Hétfőn folytattuk azt, amit csütörtökön abbahagytunk.

Nem hittem volna, hogy ennyit kell várnom arra, hogy a szerelmemmel lehessek.
Ha belegondolok, akkor még csak egy világbajnoki címe volt, ma már kettő van.

Két csók közben elnevettem magam, kicsit hülyén nézhettem ki, de eszembe jutott ugyanez.

- Mi olyan vicces? – mosolyra húzta ajkait és érdeklődően nézett rám.

- Hát tudod..ha csütörtökön folytatjuk, akkor egy egyszeres világbajnokkal vagyok együtt, de ma már egy kétszeres világbajnokot csókolok meg.

- Akkor én még szűznek számítok .. – kacagott.

- Micsoda?

- Hát a te elméletedben, kétszeres bajnokként még nem voltunk együtt..

- Ha abbahagynád az elméletem boncolgatását akkor ez a helyzet már nem állna fent..

- Teljesen igazad van..

Azzal újra megcsókolt és eggyé váltunk.

Fény az éjszakában

A legtöbben már hétfőn vagy kedden már megérkeznek Szingapúrba, hogy könnyebben átálljanak, mi azonban csak szerda délután érkeztünk.

A fordított élet, amely különlegessé teszi a kétségét nem is annyira, mint amennyire a túlzott forróság és magas páratartalom okoz nehézséget.

Próbáltam megbirkózni a levegő súlyával, szinte harapni lehetett és ez engem így elsőre rosszul érintett úgy gondoltuk, hogy a legjobb módja annak, hogy mihamarabb hozzászokjak az, ha több időt töltök a levegőn. A majd másfélórás séta végére már sokkal jobban éreztem magam. Seb folyamatosan kérdezgetett arról, hogy minden rendben van-e jól vagyok, végig fogta a kezem. Odafigyelt rám, mondhatni aggódott, de biztos volt abban, hogy csak átmeneti.

Igaza lett péntek estére már minden remekül ment, nem volt gond a forróság, a levegő páratartalma.

Ezek az autók nagyon erősek, a pilótákat profikhoz mértem nem zavarja az ilyesféle éghajlat. Az egyedüli kérdés, mint az idén annyiszor a gumikkal kapcsolatos. Azonban a hétvége ilyen korai szakaszában nem lehet erről túl sokat mondani.

Az első edzésen a második helyen végzett, a másodikat pedig nyerte. Ezután a csapattal konzultál, mindent megbeszéltek, hol és min lehet javítani, ki mit csinált, de persze az első és legfontosabb az, hogy magára figyeljen, és ne foglalkozzon ezzel vagy azzal.

Kissé fáradt voltam, amikor szombat délután felébredtem. Hajnali 4-re értünk vissza, 13 órakor pedig már kivetett az ágy. Nekem ez a nappal alszok, este pörgős élet nem igazán jön össze. Inkább csak pörgök, és nagyon keveset vagy egyáltalán nem alszom.

Sebastian szerencsére kipihente magát és ilyenkor csak ez számít. Hiszen ő szerzi a győzelmeket, én pedig büszke vagyok rá, és örülök, hogy megosztja velem a sikereit.
Szombat este, a forróságban, a szűk utcai pályán Seb ismét polet- szerzett, immár a 11-et az idén. Tudom, sokan mondják, hogy unalmas, de ez engem, cseppet sem érdekel. Hogyan lehet unalmas valami, ami ennyi örömet jelent annyi embernek?

Talán mondanom sem kell, hogy egy ilyen szombat éjszaka után egy szemernyit sem tudtam aludni. Az este megemelkedett adrenalin szintem nem akart csökkeni, sőt ahogy telt az idő és közeledtünk a versenyhez egyre nőtt. Sebastian is érezte, hogy valami nem stimmel, mert én alszom el előbb, ő pedig csak utánam. De ekkor nem így történt. Nem tudtam aludni, egyáltalán nem voltam álmos. Ha otthon lettünk volna, kitakarítom a konyhát, de itt nem tudtam mit csinálni. Csak feküdtem, a csend nagy volt, de már hajnalodott, ami nem is csoda, hiszen hajnali 3-kor értünk vissza a szállodába. Hallgattam a szívverését, éreztem, ahogy lélegzik, figyeltem, hogyan ás mikor fordul meg, addig amíg felébredt.

- Fent voltál, egész éjjel, ugye? – kérdezte, ahogy meglátott.

Nem lett volna értelme annak, hogy nemet mondjak, mert úgyis tudta volna.

- Igent fent, de nem vagyok fáradt. Inkább csak éhes. Nem eszünk? – vigyorogva kérdeztem.
- Enni? Hmm, mit akarsz te enni? – mondta, miközben felém lépett, majd felém hajolt. Az ággyal szembeni fotelben ültem, nem akartam, hogy ne tudjon nyugodtan aludni, így kiszálltam az ágyból, kicsivel az után, hogy álomba merült. Különben is, onnan jobban láttam.

Aztán összeértek az ajkaink. A dolgok csak történtek és történtek, azt hiszem, ezt nem kell tovább magyaráznom. Lágyan, könnyedén az ágyra kerültünk anélkül, hogy egy pillanatra is elvesztettük volna egymást. Nem tudom, hogyan telt olyan gyorsan az idő, de sietnünk kellett, hiszen a csapattal egy konkrét időpontban találkozott Sebastian, amiről nem késhet, így összeszedelőzködtünk és elindultunk.
Egy újabb csók után, amit a Red Bull garázsa előtt váltottunk Seb elindult a megbeszélésre, én pedig Tommival maradtam.

- Hogy is van ez? – kacérkodott.

- Pontosan mire is gondolsz?- kérdeztem vissza.

- Áhhh, csak hangosan gondolkodtam. Eszünk?

- Micsoda? Enni? Nem, nem vagyok éhes, Seb-bel már ettünk, de min gondolkodtál ilyen hangosan?

- Igen, sejtettem, hogy etettek – mosolygott.

Nem kérdeztem többet és erre sem reagáltam semmit, mert nem értettem, vagyis nem akartam érteni. Miért célozgat arra? Mert nyilván arra? De honnan tudja? Látszik? Seb nem mondhatta el neki, hiszen nem is beszélt vele, és amúgy sem szokott erről beszélni, én meg még úgy sem mondtam neki semmit sem. Nem gondoltam erre sokat, itt le is zártam, csak nevettem magamban.

Sebastiannal csak a rajtrácson találkoztam újra, amikor már az autót a rajtrácsra állította. A reflektorfényben álltunk egymás mellett, az interjúkat már leadta.

Nem voltam egyedül. Hiszen Seb szülei is kint voltak velünk, csak egy másik hotelben szálltak meg. A rajtrácson nem álltak fent, nem akarták zavarni Sebastiant, gyorsan megcsókoltam őt, majd én is csatlakoztam a szüleihez.

Az idő telt, a lámpák olyan gyorsan aludtak el, ahogy kigyulladtak és máris túl voltunk a rajton, az első körön, majd a következőn. A SC zavart meg akkor estem ki a ritmusból. Mondhatni felébredtem, amikor a versenytempó csökkent, és többen álltak ki a boxutcába.
Heikki Kovalainen a frászt hozta rám, amikor Sebbel egyszerre jött ki, de szerencsére nem történt baj. Nem ő volt az egyetlen, aki okozott néhány kellemetlen percet. Jenson is a fejébe vette, hogy 5 körrel a vége előtt megelőzi Sebastiant, amihez a lekörözött pilóták is hozzájárultak. Az utolsó körben nem kevesebb, mint 4 autó mellett kellett elmennie. Mondanom sem kell nem egy szál hajam vesztettem el ebben a másfél percben.
De végül már csak azon kaptam magam, hogy Seb mamájával kéz a kézben sétáltunk a dobogó felé. Az ünneplő tömeg élére álltunk, és együtt néztük, ahogy Sebastian átveszi a díjat.

Egy pont.. nem zavart, sőt, én örültem neki. Szerettem volna, ha Japánban ünnepeljük meg a világbajnoki címet. Suzuka, mindkettőnk második legnagyobb kedvence, az elmúlt két évben ő nyert ott, és jó lenne, ha a japánoknak így tudnánk egy hatalmas és mindenképpen izgalmas versenyt összehozni azok után, ami őket érte az idén.
De ez még messze van, addig még sok mindent kell megoldanunk és nem akarok ennyire előre szaladni, ma még csak ma van és ma a szingapúri éjszakában ünnepelünk, hiszen megnyertük az idei 9. versenyünket is és ez ok az ünneplésre.

Érzelmekkel töltve

Pontosan tudtam, hogy Olaszországban az érzelmek játszanak majd meghatározó szerepet. Mondhatni, holt biztos voltam benne. Sebastian első győzelme színhelyére tér ide vissza, minden évben, és idén neki van a legnagyobb esélye arra, hogy újra győzni tudjon.

Szeretem az országot is, Milánó nagyon szép kora ősszel, és annyira nem is érzed az őszt, meleg van.

Az olasz éjszakák mindig nyugodtan és kellemesen telnek. Sebastiannal egy kellemes kis olasz vendéglőben vacsoráztunk. Lágy, dallamos zene és a helyi specialitások egyedülálló párosítása mellett, Seb társaságában feledhetetlen volt az este.

Korán érkeztünk meg a monzai paddockba és azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. A szokásos, mondhatni rutinos dolgok történtek. A csapat összeül, egy utolsó megbeszélés, interjúk aztán Seb Tommi kezei alá kerül, és egy kicsit kiszakad a kint levő körből és csak magára koncentrál, végiggondolja a lehetőségeket, de nem agyal ezeken túl sokat, ugyanis senki sem tudhatja, hogy ki hogyan reagál majd az éppen történő dolgokra.
Együtt sétáltunk fel a rajtrácsra, a versenyt megelőző 15 percben. Kéz a kézben, miközben beszippantottuk azt a levegőt, amelyet sehol máshol nem érez az ember, egyedi, kellemes, lágy, tökéletes ízű vattacukor jelleghez tudnám hasonlítani a leginkább. Mindeközben pedig végignéztünk a lelátókon, ami telis tele volt, az emberek arcán a vágy tükröződött vissza. Az emberen a borzongás fut végig, ha ez egyben éri utol, de kívánja ezt a féle érzést. Mint mondtam ez egyedi, sehol máshol ilyet nem tapasztal földi ember.
Innen a rutin szintén a megszokott. Mielőtt Seb beül Kylie-be, megcsókolom és megölelem, a fülébe súgom, hogy : Szeretlek!, majd felveszi a kesztyűt, egy pillanatig még megállok, és teljes egészében csodálom, és megpróbálok minden emléket elraktározni az agyamban és a szívemben, mert így egészében ebben a környezetben varázslatos, tündérálom képet fest.

Aztán visszasétálok a garázsba, bemegyek Seb szobájába, és onnan nézem, ahogy sorban egymás után gyulladni ki a piros lámpák, majd alszanak ki. Innentől kezdve ugyanazt teszem, mint mindenki más, aki a tv előtt ül és szurkol. Nem vagyok különleges, az átlagemberek átlag életét élem, mégis én vagyok a legboldogabb, mert olyan ember van mellettem, akinél soha senkit sem szerettem jobban. Körről körre, kanyarról kanyarra, boxkiállástól boxkiállásig, az első körtől egészen az utolsó körig, a piros lámpáktól a kockás zászlóig végig izgulom a versenyt, élvezem, ahogy az adrenalin szintem megemelkedik, és egyszerre szétárad a testemben, érzem minden végtagomban. Közben pedig a hang, ami végig kíséri, ezt az egészet ringat.
Az elején még nem tudod, hogy mi lesz a vége, örülsz-e, a boldogságtól vagy a bánattól sírsz-e majd, ha sírsz, de tudod, hogy kiderül.

Sebastian megnyerte a versenyt, és minden lejátszódott előttem, minden, ami 2008-ban történt. Azt a versenyt is a tv elöl néztem, de akkor más ember voltam és nem is sejtettem, hogy ilyen rövid időn belül ekkora fordulatot vesz majd az életem.
Norbert, Sebastian apukája kopogott be a szobába, majd megölelt és így indultunk el a dobogó alá. Együtt álltunk lent és ugyanazt éreztük. Mindketten határtalanul büszkék voltunk és boldogok.
Norbert büszke volt arra, hogy a fia megkapta a jutalmat, azért a kemény munkáért, amelyet gyerekkora óta azért tett, hogy oda juthasson, ahol most áll.
Én pedig.. Nos, büszke voltam-e? Igen, kétségtelenül. Seb egyenesen lenézett rám, és láttam a könnyeket a szemében. Addig sem volt száraz a szemem, de azok után, hogy az ő szemeiben is egymás után születtek a könnycseppek valahogy az én könnycsatornáim is megnyíltak és hullani kezdtek a könnycseppek a szememből.

Láttam azt, ami az agyában, mint egy film végig játszódott. Szinte együtt éltük át újra az utolsó kört 2008-ban és együtt mentünk át a hídon és álltunk fel újra a dobogóra.