Final

Nehéz elhinni, hogy szinte most kezdtük el a szezont és máris itt állunk az utolsó versenyhétvége kapujában. A pilóták zöme nagyon várja ezt a pillanatot, főképp, ha a világbajnoki cím sorsa már a finis előtt véget ért. Egy idő után viszont már mindenkinek hiányozni kezd, és minél hamarabb visszaülne.

Imádom Brazíliát, az országot, a hangulatot, az időt, az embereket, mindent, ami itt van. Az egyik kedvenc országom, itt ér véget valami és egy időben kezdődik el valami új.

Megérkezni is fantasztikus erre a csodás helyre.

Sebastiannal mindig korábban, már kedden megérkezünk ide, amelynek több oka van, de legfőképpen az, hogy ilyenkor szoktam Rafaellával a legtöbb időt eltölteni. Ilyenkor sok időnk van egymásra, elmegyünk vásárolni, kávézóba, moziba és csak beszélgetünk, több hónap történéseit kell megtárgyalnunk. Az idő szalad, szinte csak együtt töltjük ezeket a napokat, legalábbis a legtöbb részét, a többit pedig a srácainkkal.

Mindenképp Sebbel tartottam a pálya körbejárására csütörtökön, bár ő ezt is egy versenynek titulálta és futni kezdett. Együtt töltöttünk minden pillanatot, pedig tudtuk, hogy most kezdődik majd igazán csak azaz idő, amikor minden egy kicsit lelassul és megváltozik.

A fotózások mellett, nagyon sok PR eseményen vettünk részt, majd végre zöldre váltott a lámpa és elkezdődött az utolsó pénteki edzésnap is 2011-ben.

Az eredmények olyanok voltak, mint minden pénteken, igazából minden úgy történt, ahogy az egy versenysorozat pénteki részén szokott.

Verőfényes napsütésre ébredtünk szombaton. Az utolsó időmérős szombaton az idén. Nevezhetem-e megszokásnak azt a tényt, hogy az idén a harmadik szabadedzést és az utána következő utolsó kvalifikáción is Sebastian volt az első? Mert ezen a napon sem történt más, nem írtak új forgatókönyvet.

Mindenki tette a dolgát és próbáltak nem emlékezni arra, hogy van az a srác, aki az idén mindenkinél több szombatot nyert meg és a bajnokság vége előtt négy futammal már a sportág történetének legfiatalabb kétszeres világbajnokának mondhatta magát?

Azért ez így leírva is elég bizarrnak hangzik, hát akkor kimondva és átélve milyen érzéssel és mekkora súllyal nehezedik a többiek vállára..

Innen nézve érthető, hogy szinte mindenki kivétel nélkül várta már ezt a napot és az utána következőt is. Nem csak a pihenés és a szabadság miatt, hanem mert ’ megunták ’ az idei játékokat, és szívesebben próbálgatnák már a következő évi kollekciót. Arra viszont még várni kell egy keveset.

Ami biztos volt az nem más, mint hogy Sebastian megszerezte a 16. pole-pozícióját is 2011-ben, amellyel immár megdöntötte Nigel Mansell rekordját.

Bámulatos, nem igaz?

Ilyen folytatásban bíztam, igen ebből már sejthető, hogy mi történt vagy hogy mi nem történt meg vasárnap.

Minden úgy indult, ami akkor szokott, amikor Sebastian indul az élről.

Nagyszerű és hibátlan rajt, tetemes előny.. és akkor jött a rádióüzenet, mely szerint gond van a váltóval..

Sebastian először nem vette ezt komolyan, de amikor már sokadjára és egyre komolyabban, és hangosabban figyelmeztették nem tehetett mást, visszavett és átengedte a győzelmet a csapattársának.

Lehetünk kételkedők és elfogultak is, mondhatjuk, hogy a csapat így adta át a győzelmet Marknak, hogy ne búcsúzzon el az idei szezontól üres kézzel.

Gyárthatunk olyan elméleteket is mely szerint a csapat magát a pilótájukat is becsapta az állítólagos problémával.

Én azt mondom, hogy sem ennek, sem annak nincs értelme. S tudjátok miért? A képlet egyszerű.

Nem egy versenyt kell megnyerni, hanem a versenyt, azt a versenyt, amellyel eléred a célodat és valóra váltod az álmodat. Azt a versenyt, amellyel a futamgyőzelem mellett a világbajnoki titulust is elhódítod, ez pedig Marknak még nem adatott meg, s ki tudja talán nem is fog.

Nem volt okom arra, hogy irigyeljem tőle ezt a sikert, mint ahogy nem volt Sebnek sem, hiszen minden úgy történt, ahogy az meg volt írva, még akkor is, ha ez nem kedvezett nekünk.

Mégis, azt gondolom méltóképpen zártuk le ezt a szezont. S, remélem sok ilyen adatik még nekünk. Talán jövőre? Végülis soha ne mondd, hogy soha.

A futam, a dobogó, a kötelező interjúk után pedig volt még hátra valami, egyetlen dolog még az utazás előtt, még az előtt, hogy mindenki eltűnik a maga kis világba, és majd csak jövőre mászik elő vackából.

A közös év végi fotózás kihagyhatatlan pillanata az idény utolsó futamának, legyen az bárhol is a világon. Ilyenkor minden pilóta egyetlen helyen van, mosolyog.

Talán míg a fotós beállítja a gépet, mindenki végig gondolja az év pillanatait, azt amit átélt, mindent, aminek őrült, s minden, ami fájdalmat okozott és elégedetlenséggel töltötte el. A hibáit, és minden apró kis sikert, ami örömöt okozott. Körbe nézne magán jobbra és balra, ránéz arra az emberre, akitől az idén kikapott, aki jobbnak bizonyult nála, akivel szívesen helyet cserélni, vagy ránéz arra a pilótára, akinek a helyére ül be jövőre, ránéznek arra is, aki már nem lesz itt velük egy év múlva. Ahogy a fotós készíti a képet, lelki szemeikkel ők is megörökítik ezt és elraktározzák.

Majd midőn a fényképész int, hogy végeztünk, felállnak, mélyen a levegőbe szippantanak, vetnek még egy pillantást egymásra, van, ki elköszön a másiktól.

Majd mindenki eltűnik és erről a pár percről csak egyetlen emlék marad a szemünk előtt.

A kép, amit a fotós pár perccel ezelőtt készített, ahol 2011 látható, teljes valójában.